Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 31. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 31. sz. 1911. julius 29. részesül benne mindenki, mégis épen a legrosszabban dotált lelkészeknél tehát az óriási többségnél javít a helyzeten és pedig híveink külön megterhelése nélkül. II. Ugyancsak a lelkészek anyagi helyzetének javítására volna fordítandó a protestáns egyházak segélyezésére a f. é. állami költségvetésbe újonnan beállítandó 500.000 koronának reánk evangélikusokra eső része oly módon, hogy a betöltött 10, 20, 30 szolgálati év szerint kapna ki-ki megfelelő, a működési évtizedei arányában növekvő korpótlékos segélyt. Ennél még méltányosabb és igazságosabb eljárás volna azonban, ha a rendelkezésére álló összeggel ismét csak a leggyengébben javadalmazott lelkészek fizetését emelnők egyenlő arányban azon határig, ameddig futja. III. Az eddig jelzett segélyforráson kívül azonban oly forrást is kell a minél előbb tartandó zsinatnak nyitnia, mely egyházunk belterületén bugygyan fel, mert az államtól többet várnunk nem lehet, de talán nem is tanácsos. A „Sz—o“-féle egyesítési eszme megvalósítása a lelkészi javadalmak kellő emelését lehetővé tenné ugyan, de a közegyház érdekét sokban sértené, gyakorlati kivitele meg óriási, sokszor legyőzhetetlen nehézségekkel járna. Ezért oly „modus vivendi“-t kell keresnünk, mely kevesebb megrázkódtatással jár. Ezt én abban találom, hogy a most amúgy is kaosz-szerü egyházi adózás ügyét végre-valahára törvényhozásunk „kategórikus imperativus“-sal rendezze. Miután pedig az egyházi adó legnagyobb kontingensét a lelkészi fizetések alkotják, azzal együtt rendezendő a lelkészek fizetésének ügye is. Hogy miként? arról sokfélék lehetnek a nézetek, melyekre itt kitérni nem akarok, mert hosszadalmassá tenne. Röviden csak azt jelzem, hogy az „egyenlő képesítés egyenlő fizetés“ elvének híve vagyok, amely elv azonban kombinálandó azzal a másikkal, hogy több munka és szolgálati óv nagyobb javadalommal járjon. Amidőn még kiemelem, hogy ezen elvek szerinti fizetésrendezés életbeléptetésénél a működésben levő lelkészek szerzett jogai átmenetileg épségben tartandók, azt hiszem senki sérelmet nem szenvedvén, helytálló ellenvetés egyetlen egy lelkész részéről sem tehető, hiszen itt a legelemibb igazságosság és a legnagyobb méltányosság karöltve jár. Aki e tekintetben még többet akar tudni, az olvassa el Lombos Alfréd zombori lelkésztestvérnek 1908-ban megjelent s tudtommal minden lelkészi hivatalnak megküldött „Egyetemes lelkészi fizetésrendezés tervezete“ című jeles munkáját, mely számszerűleg állapítja meg egyfelől a szükségletet, másfelől a fedezetet és a szükségelt összeg előteremtésére a forrásokat, kezelésére a módozatot is megjelöli. Igaz, hogy ennek a tervnek realizálásánál is nehézségekre bukkannunk, de korántsem annyira, mint az egyes lelkészi állások egyesítése esetén, különösen, ha túltesszük magunkat bizonyos kicsinyes aggodalmakon, melyeket a zsinati törvények 11. §-a első bekezdésének rossz, vagy enyhébben szólva: körültekintően félénk, magyarázata szül. Eszem ágában sincs egyházi alkotmányunk ezen alapelvónek: „minden hatalom az egyházközségből ered“ erőtlenítése, vagy épen megdöntése, bár nem hallgathatom el, hogy az evang. egyház, mint isteni üdvintézmény nem ezzel áll vagy esik. Ellenkezőleg, a történeti fejlődésen alapuló jogosultságát hazánkban teljesen honorálom, de csak amennyire erre maga ez a 11. §. helyes értelmezése kötelez. Mert amidőn a törvény ugyanezen §-ban, tehát egy lélekzet alatt azt mondja, hogy az egyházkormányzati testületek és a zsinat tagjai „az egyház- községeknek . . . választottjai és ekképenaz ág. hitv. evang. egyháznak mind törvényhozása, mind kormányzata mindig az összes jogosult egyházi tagok közrehatásának kifolyása", akkor kérem ez az explikativ interpretáció világosan és félreérthetetlenül megmondja és kijelenti, hogy az egyes gyülekezetnek hatalma csak képviselőinek szabad megválasztásában nyilvánul és ezek illetékes helyre kiküldéséig terjed és semmiképen sem helyes az a felfogás, mely szerint az egyház kormányzati hatóságainak és törvényhozásának a törvényben magában világosan megjelölt eseteken kívül mindenkor előzetes sankciót kellene a gyülekezetektől kérniök, ha valamit határozati, vagy törvényes erőre akarnak emelni. Különben is, amidőn a gyűlések tárgysorozatai és a zsinaton tárgyalás alá kerülő törvényjavaslatok a gyülekezetekkel közöltéinek, már megadatott nekik, ami nekik jár. A törvénynek ezen helyes magyarázata kétségtelenné teszi, hogy a zsinat teljes joggal foghat az egyházi adózás olyatén rendezéséhez, mellyel rendet teremt egyszersmind a lelkészek javadalmazása körül is. A törvényhozás azért törvényhozás hogy a „supprema lex salus rei publicae“ elvének szem előtt tartásával az egyeseket a magasabb érdek szempontjából még saját természetes önzésük ellenére is altruizmusra kényszeríthesse, ha erre szükségünk van. És a zsinatnak a gyülekezetekkel szemben nemcsak törvényes joga, hanem az egyház közérdekével szemben Isten és ember előtt erkölcsi kötelessége a lényegéhez tartozó hatalom szavával rendet teremteni ott, ahol ezt a jobb belátás meg nem szüli, a szép szó el nem éri. Kétségtelen, hogy a mai materialisztikus kor önzéssel túlszaturált fiának, illetve a magasabb érdek iránt legnagyobbrészt fogékonytalan egyszerű népnek fehér holló számba menő jóindulatára, belátására l
