Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-21 / 4. szám

6. oldal

Evangélikus Lap. 4. sz<

1911. január 21.

A római Curia bölcs tanácsadói a szenttényilvání- tás 300 éves emlékünnepe alkalmából .időszerűnek vélték a szentté nyilvánított Boromaeo reformátori működése és a korabeli protestáns reformátorok fenhéjázó és megátalkodott tevékenysége között párhuzamot vonni és a protestáns reformátorok és az őket támogató fejedelmek és népek felett kemény és sértő ítéletet mondani.

Lehetőleg szószerinti fordításban közlöm a hírhedt encyklika szavait, azért elnézést kérek a kissé nehézkes stílusért.

A szövege a következő:

„Szenvedélyes vágyak uralma alatt, amidőn az igazságnak csaknem minden felismerése meg volt zavarva és el volt temetve a tévelygésekkel állandó harc folyt és az emberi társaság magát a gonoszságra vetve, rossz végnek látszott eléje menni."

„Emellett támadtak gőgös és lázongó emberek. „Krisztus keresztjének ellenségei, akik a világi előnyt keresik, kiknek istenük a has". Ezek, miután gondjuk nem az erkölcsök javítására, hanem a hit főtételeinek megtagadására irányult, mindent össze-vissza dobáltak, a maguk és mások részére a féktelen önkénynek szélesebb útját tárták, vagy legalább nyilván arra törekedtek, amidőn magukat az egyház tekintélye és vezetése alól kivonták, hogy romlott fejedelmek és népek szenvedélyeinek hódolva, az egyház tanítását, alkotmányát és fegyelmét, mintha ez egy rájuk erőszakolt járom lenne, megsemmisítsék."

„A gonoszok példáját utánozva, akiknek a fenyegetés szól: „Jaj néktek, a kik a gonoszt jónak és a jót gonosznak mondjátok" ; a forradalmi lázadást és a hitnek és erkölcsöknek ezen megsemmisítését „újításnak“ (reformációnak) önmagukat pedig a régi fegyelem helyreállítóinak mondották. Valóban pedig mint rontok léptek fel, mert azáltal hogy Európa erejét harcok és háborúk által kimerítették, a jelen kor külömböző elszakadásait és meghasonlásait idézték elő."

Az encyklika ezen támadása főkép Németországban a reformáció hazájában keltett nagy felháborodást

„Das sind Faustschläge in das Antlitz der geschichtlichen Wahrheit, welche unser Zeitalter nicht mehr verträgt“ írja Dr. Harnach Adolf a berlini egyetem nagynevű tanára a Neue freie Presse 1910. évi julius 31-iki számában, és ezzel röviden és velősen indokolja meg a németek felháborodását.

Ezen felháborodás oly általános volt, hogy a német kormány — konzervatív volta dacára — kénytelen voít Rómában diplomáciai úton elégtételt kérni.

Az elégtételadás abban állott, hogy a római pápa sajnálatát fejezte ki, hogy encyklikája félreértésekre adott alkalmat, mert ő nem a német reformátorokat értette és a német protestánsokat legkevésbé sem akarta sérteni és egyúttal elrendelte, hogy az Encyklika Németországban közzé ne tétessék.

A német protestánsok nagy része nem volt ugyan ezen kissé langyos mentegetődzéssel megelégedve, de aki a pápaság történelmi szereplését és hajthatatlan ambícióját ösmeri, be fogja látni, hogy a pápa ezen nyilatkozatával egy protestáns hatalom előtt meghódolt, ami bizony a pápai szék tekintélyét semmikép sem emelte.

(Folyt, köv.)

T emplomaínk.

Lapunk 3-ik számában és a jelen számban bemutatott templomainkra vonatkozólag Sztehlo Ottó úrtól a műeml. orsz. bizottságának egyik építészétől következő sorokat vettük:

Tudvalevő, hogy a reformáció rohamos elterjedésével Magyar- és Erdélyországban egyes hitközségek papjukkal együtt elfogadva a protestáns vallás tanait, a régibb időkből rájuk maradt templomot egyszerűen birtokba vették. Ezeket az egyszerűbb rítusnak meg- felelőleg átalakítva, a mellékoltárokat, szobrokat és képeket kidobták s a templom falait bemeszelték.

Éppen úgy történt ez a reformátusoknál, mint evangélikusoknál, azon különbséggel, hogy mig a lute- ránus egyházakban a főoltárt legtöbb esetben a hívek érintetlenül meghagyták, addig a reformátusok ezt is kidobták.

Amennyire művészi és műtörténeti szempontból sajnálatos a templomok régi berendezésének és díszítésének elpusztulása, mégis szerencse, hogy a meszelés alatt évszázadokon át érintetlenül maradtak meg a templom falait hajdan borított falfestmények, amelyekben a középkor festőművészetét közvetlenül szemlélhetjük.

Ilyen két érdekes a középkorból ránk maradt templom a gecelfalvi és kraszkói á. h. ev. templom.

Gecelfalva Csetnek mellett fekszik elhagyatott az országúttól is félreeső zúgban. Hajdan német bányatelepesek lakhattak (Götzelsdorf) ma tót kisközség alig 300 lelket számláló evang. lakossággal.

Temploma, amennyire faragott műrészleteiből és alakjából következtetni lehet, a 15-ik század első felében épült, mint felsőmagyarországi műemlékeink legnagyobb része, mert az Árpádok alatt épült román-stilű templomok közül, az ország ezen részén igen kevés maradt fenn, s inkább Dunántúl és Erdélyben találunk Árpád-kori (román-stilű) templomokat, mivel ott a tatárok már kevesebbet pusztítottak el. (IV. Béla király idejében már gót-stil dívott.) Hogy pedig e templomok nem husszita eredetűek, leginkább bizonyítja ezen templomoknak szentképekkel való díszítése.

Mint a legtöbb középkori falusi templom a geczel- falvi is (itt félnyolcszögben záródó) szentélyből és egy hajóból áll, szentélye csúcsívesen boltozott, mig hajója vízszintes deszkamenyezettel volt borítva. Nyugati homlokzatának közepén egy nyolcszögbe átmenő sírna torony