Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-01 / 27. szám

4. oldal. Evangélikus Lap. 27. sz. 1911. julius 1. Azután számolni kell .a nemzetgazdaság törvényeivel is. Hogy egy papnak, a ki öt—hat­száz lélek lelki szükségletét kiszolgálja, akinek néha heteken át funkciója nincs, aki tehát több­nyire contemplativ életet él, a mai korban, amidőn a munka jutalma a végzett munkával bizonyos arányt tart, annyi jövedelme legyen mint annak a szellemi munkásnak, aki reggeltől estig fárad és a megrogyásig dolgozik, azt senki sem követelheti, ha tehát azt akarjuk, hogy a lelkész jövedelme fokozódjék, tessék arról is gondoskodni, hogy a lelkészi munka mennyisége is fokozódjék, ami kisebb egyházközségek egye­sítése folytán automatice be fog következni. Addig is, míg a lelkészek anyagi helyzeté­nek megjavítása ezen a módon keresztülvihető lesz, ami egy generáció elmúlta után fog csak bekövetkezhetni, mert a szerzett jogokat respek­tálni kell, szegényebb lelkészeink, akik munká­val túlterhelve nincsenek, jelentékenyen javít­hatnak sorsukon, ha valamely tisztességes mel­lékkereset után néznek. Teszik azt most is, hiszen tudvalévő, hogy falusi papjaink foglalkoz­nak mezőgazdasággal, bortermeléssel, állat- tenyésztéssel és a mezőgazdaság mellékágainak művelésével. A tisztességes munka nem szégyen és azzal a felfogással, hogy a pap azért mert honoratior, más tisztességes munkát nem végez­het, a mai demokratikus társadalomban szakítani kell. Lelkészi kötelessége természetesen az első, ezt semmi mellékfoglalkozás miatt elhanyagolni nem szabad. De szabad óráit hasznosítsa, tudá­sát értékesítse és a tisztesség határain belől pén­zeljen abból, amihez ért. Az intelligens ember részére akad még faluhelyen is egész tömege a mellékfoglalkozá­soknak, amelyekből azt a hiányzó jövedelmet, amelyet silányul dotált parochiájából húz," kiegé­szíteni lehet. Aki persze pipaszó mellett búsul sorsa felett és szabad óráit elkaszinózza, az nyomorogni fog és abból se a közegyház se az állam urat teremteni nem fog. Óra et labora! ez legyen papjaink jelszava és kevesebb okuk lesz panaszkodni. A torzsai evang. konfírm. Otthon 19tt. évi jelentéséből* Eleinte az volt a szándékunk, hogy Otthont teremtsünk oly evangélikus gyermekek számára, kik a szórványban, iskolától és templomtól messze lak­nak s minden vallásos oktatás nélkül felnövekednek. Ezeket az elhagyott gyermekeket akartuk évente a téli időszakra, tehát 3—4 hónapra intézetünkbe fel­venni s őket mindaddig lelki oktatásban részesíteni, míglen evangéliumi hitükről bizonyságot tesznek a gyülekezet színe előtt s megkonfirmáltatnak s ez a tervünk bizonnyal nem került volna nagyobb össze­gekbe. Ámde Istennek szent akaratjából másként történt. Amidőn az emberek intézetünknek hírét vet­ték, áradatként folytak be a levelek s kérvények az ország minden részéből, melyekben nem keve­sebb, mint nyolcvankilenc gyermeket ajánlottak fel­vételre. O, s mi nem is sejtettük, hogy a mi evan­géliumi gyermekeink közt ily óriási a nyomor 1 Mi természetesebb, minthogy mindezeket nem lehetett a kezdet nehézségeivel küzdő intézetbe felvenni! Mit tehettünk ? Hogy igazságosak legyünk, nem ma­radt egyéb hátra, mint a legelhagyotottabbakat közü­lük felvenni s ezek legkiváltkép oly szegény árva­gyermekek valának, kik, ha azonnal fel nem vesz- szük őket, evangéliumi egyházunk számára elvesz­tek volna. Magától értetődik, hogy ezeket a gyermekeket, kiknek éppenséggel nincs senkijök, nem tarthatjuk csak, miként azt eleinte terveztük, 3—4 hónapig, hanem akárhányat közülök tán éve­kig kell ápolnunk. így vált a mi Konfirmándus Ott­honunkból Árva- és Szeretetház. Természetes, hogy ezzel felelősségünk is sokkal komolyabb lön. Tör- lesztenünk kell a nem éppen jelentéktelen építési adósságot s ehhez járul, hogy minduntalan újabb gyermekeket jelentenek be, akiket kénytelenek va­gyunk lelki oktatásra, testi ápolásra felvenni. De nem csüggedünk 1 A hű és igaz Isten, aki bizalmunk és erősségünk s akinek nevében a művet megkez­dettük, bizonyára találni fog utakat és módokat s miként eddig, hozzánk vezérli a jövőben is a kö­nyörülő szíveket és áldozatkész kezeket! Másként az nem is lehet! A jó Isten nem hagy­hatja el ezeket a szegény gyermekeket. Aki ezeket a kérvényeket áttekinti, annak összeszorul bánattól és részvéttől a keble. Az egyik fiúcskától imigyen ír­ják : Szülei a múlt évben haltak el, azóta nagy­atyjánál volt, aki szegény napszámos; de néhány nap előtt az is elhunyt s a szegény gyermeknek nincs a jó Istenen kívül senkije a földön, Nagy­atyja temetése után mindenfelé keresték és sokáig nem lelhették meg, míg késő este ott találták a szomszéd istállójában — alva s a könnyek még akkor is áztatták szomorú orcáját! Azon kis leány­ról, ki a legalsóbb lépcsőfokon, jobbfelől a második helyen ül, jelentik: Édesanyja, ki albérletben lakott s kit holtbetegen a kórházba kellett volna átszállí­tani, erejének utolsó fellobbanásával védekezett az átszállítás ellen, mert nem akarta egyetlen gyerme­két magától elhagyni, keblére szorította, mintha karjai vasból lettek volna. S amidőn az anyai szív megszűnt dooogni s az ölelő anyai karok meghide- gültek, erőszakkal kellett a síró gyermeket anyja kebléről lefejteni. Kérdezősködtek ezután a hírlapok­ban a gyermek rokonai s hozzátartozói iránt, de senki, egy árva lélek sem jelentkezett; s igy fel­vettük mi a budapesti evang. egyházmegye főespe­resének, nt. Kaczián János úr ajánlatára intéze­tünkbe. Évközben a gyermekek száma 18-ról 26-ra emelkedett, köztük 20 bennlakó és 6 künnlakó s ha hozzávesszük még a három tagból álló személyze­tet, igy naponta 29 személy ült a hosszú asztal kö­rül. Áldozócsütörtökön a 26-ból 8 leit konfirmálva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom