Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-21 / 4. szám
Evangélikus Lap. 4 sz. 1911. január 21. 4. oldal püspök egy tollvonással megsemmisítheti az egyház- község határozatát. És mikép lesz majd összeegyeztethető ezzel a valódi autonómiával a „Maxima cura“ című pápai rendeletnek az a szabálya, hogy a püspök fegyelmi eljárás mellőzésével közigazgatási úton elmozdíthatja bármikor a község derék plébánosát, ha annak ábrázatja neki nem tetszik? Mi protestánsok örömmel üdvözöljük katholikus testvéreink minden törekvését, mely az autonómia megvalósítására céloz és rokonszenvvel kisérjük a modernisták törekvését, mely a katholikus vallást abba az állapotba óhajtja visszavezetni, a mint azt Krisztus urunk tanította és amint ezt az őskeresztyének vallották. Rokonszenvezünk velük már azért is, mert ebben az értelemben mi is katholikusoknak valljuk magunkat. A Boromaeus Encyklíka történelmi megvilágításban. (Sz—o.) A római Curia jónak látja időről-időre külömböző feltűnést keltő nyilatkozatok által a művelt világnak emlékezetébe hozni, hogy a római pápának a hit dolgában tanítói és kormányzó hatalma az európai civilizáció haladása dacára sértetlenül fennáll és hogy az a római katholicizmus, amely a 16-ik században a reformáció ellenhatása gyanánt szervezkedett, még él és lankadatlan erővel uralkodni iparkodik. győződését és a saját gondolatait, amelyek teljesen ellentétesek az említett cikkben kifejtettekkel, nyíltan ki fogja jelenteni, hogy rosszalja annak nézőpontját, fölfogását, eszmemenetét, állításait, amelyeket nem fogadhatnak el a katholikusok és még kevésbbé fogadhat el az Egyház feje, a római pápa. Ebből az alkalomból szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy folyóiratunk maga elé tűzte munkája céljául, hogy visszavezesse, nem hamis és ferde utakon, hanem a történeti és vallási igazság fenséges és igaz útján a katholikus egyházba mindazokat, akik elszakadtak a maga az Ur Jézus által alapított egységtől. Ez az a mű, amelyet a folyóirat a legigazabb szándékkal és a legteljesebb orthodoxiával tanulmányozni fog, amely által törekedni fog arra, hogy összegyűjtse, amint szent Vazul hirdeti liturgiájában, a tévelygőket és elszakadottakat és arra, hogy fölragyogjon az igazság napja mindazon kérdésekben, amelyekben a nem katholikus keleti egyházak nem értenek egyet velünk és amely kérdések a panaszolt cikk szerzőjének eszméiben úgyszólván harci csatasorba álltak és tömörültek ellenünk. A dolog érdemére vonatkozólag az „Egyházi Közlöny" azt mondja: Egyébként végezetül megállapíthatjuk, hogy Miksa hercegnek reményei az Uniót illetőleg egy tudós, de naiv idealistának kimérája, meri az orthodox népeket oly mély nemzetiségi és politikai szakadékok választják el Rómától, amelyeknek áthidalásáról ezidőszerint szó sem lehet. A jelenlegi pápától, akit rendkívüli jóságos és békés természetű embernek mondanak, három rövid esztendő leforgása alatt három ily feltűnést keltő nyilatkozat jutott napvilágra. Mondják, hogy a pápa ilyen nyilatkozataiért a felelősség nem őt, hanem azokat a legbölcsebb és leg- tudósabb egyházi férfiakat illeti, akik őt körülveszik és akik mielőtt a pápa valamely nyilatkozata napvilágot lát, azt jól megfontolják és csak akkor adják azt ki, amikor arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez a katholikus egyház érdekében hasznos és szükséges. Mondják azonban azt is, hogy azok franciskánus és dominikánus szerzetesek, akik a dolgokat jelenleg Rómában intézik, nem oly okos diplomaták mint voltak a jezsuiták, akik XIII. Leo pápa idejében intézték el az egyház ügyeit. Tény azonban, hogy rég nem ült az apostoli széken pápa, aki oly hévvel és oly buzgóság- gal követelte volna a feltétlen meghódolást a római szentszék tekintélye előtt mint a galambszelidségü, kegyes életű volt velencei érsek, Sarto cardinális. Azok közül a fontosabb nyilatkozatok közül, melyeket X. Pius pápa kiadott az első a „de Pascendi breve“ inkább a római katholikus egyház belső dolgait érintette. Az utolsó években majd itt, majd ott nagy számban oly dolgokat írtak és tanítottak róm. kath. egyházi férfiak, írók és tanárok, amelyek a róm. kath. egyház változhatatlan dogmáival ellentétben állanak. A róm. Curia összeszedte ezen tévesnek felismert tantételeket, számszerint kilencvenötöt, és azokat a római Ez ügyben a pápa karácsony ünnepén Kelet püspökeihez a következő levelet intézte: „Mióta a IX. század vége felé a kelet népei az egyház egységétől elválni kezdtek, szent férfiak kimondhatatlanul sokat fáradoztak, hogy visszatérítsék a tévelygő testvéreket az egyház kebelébe. Főképpen pedig elődeink, a római pápák, akik hivatott őrei az egyház hitének és egységének, voltak azon, hogy majd atyai buzdítással, majd nyilvános követségekkel, majd ünnepies zsinatokkal végre véget vessenek e gyászos szakadásnak, amely Nyugatnak szomorúságot okozott, Keletnek pedig súlyos kárára volt. Erről a törekvésről tanúskodik, — hogy ne sokat említsünk — IX. Gergely, IV. Kelemen, X. Gergely, IV. Jenő, XIII. Gergely, XIV. Benedek. Azt is mindenki tudja, mily szívbeli szeretettel szólította föl nemrégiben b. e. elődünk, XIII. Leó, Kelet népeit, hogy ismét a római egyházhoz csatlakozzanak. „Bennünket — így szól XIII. Leó 1880. december 13-án tartott allokuciójában — örömmel tölt el, valahányszor a Kelet ősrégi dicsőségére és érdemeik miatt híres embereire gondolunk. Ott ringott az emberi nem üdvösségének bölcsője, ott volt a keresztény bölcseség kezdete. Onnan áradt át bő folyam módjára Nyugatra minden jótétemény forrása, maga a szent evangélium is... S mikor ezen elgondolkozunk, mitsem kívánunk és óhajtunk forróbban, mint hogy újra föléledjen egész Keleten a régi erény és nagyság. Annyival is inkább tesszük ezt, mert ott a történelem folyamán több jel arra mutat, hogy a keleti népek Isten segítségével vissza fognak térni a római egyházhoz, amelytől oly rég váltak már el“. Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, hogy Mi magunk is éppoly hévvel kívánjuk annak a szent férfiak óhajtotta napnak fölvirradását, amelyen végre teljesen megsemmisül az a választófal, amely oly soká elszigetelte a két népet, s a melyen végre ismét föléled a rég óhajtott béke, a két nép a hit és szeretet ölelkezésében egyesül és leszen egy akol és egy pásztor. S mikor szivünk ily érzelmekkel volt eltelve, nagy szomorúságot okozott minap egy cikk, amely egy új folyóiratban, a Roma e koriente-ben jelent meg e címmel: Pensées sur la question de kunion des Églises. Ugyanis a cikk annyi és oly súlyos, úgy
