Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-17 / 25. szám
19J I. junius 17. Evangélikus Lap. 25. sz. 7. oldal el és rettentő önsanyargatással igyekszik a nyomdokain haladni — addig szerzőnk szerencsésen távol tartja magát épugy, Eckehardt elvont, nehézkes fejtegetésétől, mint Seuse túlzott aszketizmusától is legjobban Tauler- hez közeledik, amit már Luther éles szeme is észrevett. De ki volt ő! Bizony szerzőnkről nem tudunk mást, minthogy pap és custos volt a német lovagrend majna-frankfurti házában, pontosabban Sachsenhausen- ben, itt írhatta meg müvét a XIV. sz. vége felé. Hogy neve örökké titokban marad, annak ő maga az oka, mert mint többi társai ő is óvakodott nevét kitenni, nehogy az inkvizícióval gyűljön meg a baja. És most lépjünk közelebb a munkához és igyekezzünk mindenekelőtt gondolatmenetét elénk állítani.* Pál apostol mondásával kezdődik: „De minek utána el- jövend a tökéletes teljesség akkor eltöröltetik, ami rész szerint vagyon“. (I, Kor. 13, 10). A tökéletes az Egy Lény, mely a maga létében az összes lényeket magába zárja és melyben az összes dolgok léte van, mert mindazoknak a lényege. A rész az, ami ebből a tökéletesből kisugárzott, kifolyt, vagyis a teremtmény. (Kreatur.) A tökéletes pedig akkor jön el, ha a lélekben megismerjük, megérezzük és megizleljük. Ennek föltétele, hogy a lélek megtisztult legyen minden teremt- ményszerüségtől, meghatározottságtól, önzéstől. Az írás, a hit és az igazság már most egyaránt azt tanítja, hogy a bún nem egyéb, mint hogy a teremtmény elfordul a változ- hatatlan legfőbbjétől, vagyis a tökéletes teljességtől (Istentől) és a különleges, a tökéletlen, vagyis maga felé irányul. Mindez elpártolás és a javulás csak Isten segítségével mehet végbe olykép, hogy az Isten mindenkiben emberré válik (emberiesül), az ember pedig istenné (iste- niesül = Vergottung). Isten tehát magához ragad mindent, ami bennem van és rajtam kívül, úgy hogy többé semmi sincs bennem, ami Isten működését akadályozhatná. Ezen állapot létrehozásában én magam semmit sem cselekszem, csak Isten, én tehát őt, müvét, akaratát szenvedem. Ez azonban nem annyit jelent, hogy mindenkinek tudatlanná, akaratlanná, vágytalanná kell válnia, hanem úgy értendő, hogy ez állapotban az ember megismerése annyira tiszta és tökéletes, hogy minden ismeretet, bölcseséget, ügyességet, szeretetet, jótettet nem sajátjának, „enyém“-nek tekinti, hanem az örök Istentől szármázhatja. Azt olvassuk Krisztusról, hogy lelkének két szeme volt: jobb szemével mozdulatlanul szemlélte az örökkévalóságot, balszemével pedig a teremtményeket és részt vett azok gyötrődésében.** * Én háromféle kiadását használhattam 1. Dr. Franz Pfeiffer : Theologia deutsch * Gütersloh 1900. Az egyetlen fenmaradt, 1497-ből származó kézirat szerint, új német fordítással, 54. fejezet. 2- Deutsche Theologia3 Arnd kiadása nyomán készült, Stuttgart 1892, 63. fejezet, 1 függelék. 3. Das Büchlein vom volkom- menen Leben in der ursprünglichen Gestalt, herausgegeben und übertragen von H. Büttner, Jena. 1907. 18. fejezet, bevezetés és jegyzetekkel. **Jobbszem — belső ember; balszem — külső ember azonos fogalmak. Az ember teremtett lelkének is van két ilyen szeme. De míg Krisztusnál a lélek e két szeme egy időben működhetett, addig az ember nem szolgálhat két úrnak. Mert ha a jobbszem az örökkévalóságot akarja szemlélni, akkor a balszemnek kell minden működéséről lemondania és viszont. Az a kérdés már most, hogy lehetséges-e a léleknek, amíg a testben lakozik, belepillantani a jövőbe és ott az örök élet előérzetét megszereznie? Bizonyos, hogy valameddig a lélek a testre és a testet szolgáló dolgokra irányul, mindaddig ez nem történhetik meg, de ha a lélek minden földitől, az érzékek világától tehát első sorban magától megtisztult, akkor lehetővé válik, amint Dionysius * tanúsítja. És aki ezt elérte, az meglelte az örök életet a földön. A jó, ami raj*tunk kívül van, nem tesz erényessé. Ezért bármilyen jó is megtudni, amit a jó és szent emberek tettek és szenvedtek, sokkal üdvösebb, hogy az ember magába szálljon és magát megismerje. Mert az örök boldogság egy dologtól függ, ez az Egy (Isten) pedig ott van a lélekben — csak ismeretlenül. Rajta áll az üdvösség. Minden mű, melyet Isten a teremtményekkel végeztetett, amennyiben rajtam kívül van, nem tesz boldoggá, csak akkor, ha megélem. Szomorú dolog, hogy bár az örök jó bennünket mindenkor a legnemesebbre ingerel, mi mégsem ezt akarjuk, hanem valahányszor Isten fölfelé akar vonni, vagyis az énről való lemondást kívánja és vigaszát megtagadja tőlünk, kétségbeesünk és megfeledkezünk róla. Valamint Krisztusnak a pokolba kellett előbb mennie, mielőtt a menny országba jutott, úgy van az ember leikével is. Ha az ember önmaga megismerésére jut és gonosznak, méltatlannak találja magát, akkor mély alázat és önmegvetésbe merül és szinte úgy érzi, hogy örökre elveszett. Ez a pokol. De az Isten nem hagyja az embert a pokolban, hanem magához veszi. Mikor az embernek csak az örök jó iránt van érzéke, minden vágya csak erre vonatkozik, nem önönmagára, akkor az örök jó békéje, öröme és gyönyöre lesz az osztályrésze és akkor elérte a mennyországot. Ez a pokol és mennyország az ember biztos útjai ebben a földi életben. Gyakorta esik az egyikből a másikba és mindig saját közreműködése nélkül. (Ján. 38.) Sokan arról panaszkodnak, hogy nincs békéjük és nyugalmuk. Pedig az igazi béke és nyugalom nem a külső dolgokon múlik. Krisztus (Ján. 14, 27) a belső békére gondolt, mely minden kísértést, viszontagságot, gyötrelmet legyőz. Ez a belső béke pedig tulajdonképen maga az Isten. Egy nap alatt senki sem lehet tökéletessé — mint némelyek gondolják — hanem a a tökéletesség elnyerése céljából három fokozaton kell áthaladni. Ezek a megtisztulás, a megvilágosodás és az * D. Areopajita egy ismeretlen szerző álneve, aki egy szív misztikus Stephan bar Judaili alapján 500 körül Krisztus után, több misztikus iratot szerkesztett és az Apóst. Csel. (17, 34) említett D. Areopagitának adta ki magát. Művei (Scotus Sriugena fordítása óta (IX sz.) nagy hatást gyakoroltak a nyugati misztikára. (Victorinusok, Clairvauxi Bernát stb.)
