Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-11 / 11. szám
6. oldal 1911. március 11. sekre is ránehezednek, de az alakulásra még ez elégtelen. Sokkal több minálunk a küriarchia, mint a hierarchia uralmának a jelensége. De itt is csak az egyéniség súlya vagy a személyes tulajdonságok szükségszerű érvényesülése adja meg a küriarchia látszatát. Az se tart soká, az is csak átmeneti, egy emberöltőnyi ideig se marad meg. Hogy aztán ezek a vezető helyeket betöltő urak a társadalomnak is vezető egyéniségei, az a dolog természetéből következik. Aki egyik téren vezetni képes, azt más körökben is szívesen látják. S furcsa volna, ha egyházunk volna az egyetlen intézmény, amely a maga élére nem a társadalmi élet kimagasló embereit igyekeznék megnyerni. A „feudális elemeket és az osztályuralmat konzerválni törekvő junkereket“ egyházunk sohasem kereste. Azok, akik nálunk vezető szerepet töltenek be, nagyrészben történeti nevek tulajdonosai ugyan, de nem feudális hajlandóságuk, nem is junkerkedésük, hanem apáiktól öröklött hithűségük és egyéni értékük hívta fel rájuk az egyház közönségének bizalmi állásra szólító figyelmét. A népjogok zajos hangoztatói közt is bizonyosan akad ugyan nem egy, aki protestáns egyházának is hűséges fia és munkása, de a modernségbe még sem volna tanácsos egyházunknak annyira beleugrania, hogy annak látszatáért s egy-két hamar elcsattanó s hamar elfeledett tapsért szakítson a századok nehéz próbáit diadalmasan megállóit családok ivadékaival. Érvényesülni pedig egyházunkban mindenkinek lehet, akinek szíve-lelke a Krisztus evangéliomának az egyéniség teljes érvényesülését biztosító, a szabadságot célul kitűző eszméiért osztálygyűlölet előfeltétele nélkül, elfogulatlanul lelkesülni tud. Hogy a protestantizmus valaha a népjogok ellen tüntetett volna s nevezetesen, hogy legutóbb egyik ifjúsági orgánumában tényleg tüntetett, arról nincsen tudomásunk. Az azonban bizonyos, hogy a társadalom a protestantizmust a népjogok ellenségének eddig még sohasem tapasztalta, mert a protestantizmus az egyén boldogságát mindig a közösség boldogsága természetes folyományának hirdette s igy a népjogok és a szabadság kiterjesztésének mindig zászlóvivője volt és lesz. Hogy azonban kiálljon a tüntetések hősei közé versenyt szavalni tetszetős jelszavakat, ezt a protestantizmustól senki sem várhatja s bizonyosan B. J. úr sem erre gondolt, amikor vádat emelt a protestantizmusra. Nehéz vád az is, hogy a protestantizmus ma nem szellemi, hanem hatalmi tényező akar lenni, azért vagy a hatalmat támogatja, vagy meghunyászkodik. Miben tapasztalta ezt B. J. úr, nem mondja meg, de komoly ember létére bizonyosan meg tudná mondani. Mi csak sejtjük, hogy mire céloz. Tény, hogy sérelmeink orvoslásának sürgetésében csakúgy, mint az államsegélyek igénybevételénél nem voltunk valami túlságosan önérzetesek. Nem emeltünk szót olyan erővel, amilyent tőlünk mindenki joggal várhatott. Tény, hogy sok dolgunkban több a taktikázás, mint amennyit egyházunk érdeke s önérzetünk eltűrhet. De hát mikor támogattuk mi a hatalmat, mikor hatalmi tényezőnek senki se ismer el ? A meghunyászkodás vádja is bízvást megenyhülhet a tétova kapkodás és iránytalanság vádjává, ami ugyan szintén nem valami örvendetes dolog, de még sem oly szégyenletes, mint a meghunyászkodás. Mi igenis szellemi tényező akarnánk lenni, de belső meggyengülésünk most csak kudarcokat terem számunkra, iránytalanságunk és torzsalkodásunk pedig sokakat megfélemlít, még többeket elkedvetlenít. Ami végül az állami közoktatás dolgát illeti, B. J. úr szem elől téveszti, hogy e tekintetben a tartózkodásnak alig lehet elég szűk határa. Szomorú tapasztalataink vannak ezen a téren. Még ott is, ahol szerződéssel adtuk át az államnak századok óta fen- tartott iskoláinkat, megrövidítenek, majdnem azt mondhatnánk, megcsalnak bennünket. Tiszta evang. községekben is, ahol teljes bizalommal és a biztosság érzetével adtuk át az iskolát az államnak vagy a községnek, ha máskép nem lehet, azzal az ürügygyel, hogy nem volt evang. pályázó, r. kath. tanerőket neveznek ki, az állami intézetekben pedig kongreganista szellemet terjesztenek stb. Úgy hogy teljesen megokolt az a tartózkodás és az a félelem, amely újabb időben az iskolák államosítása dolgában a protestáns egyházakban tapasztalható. Ezetőtt teljes bizalommal adtuk át iskoláinkat az államnak, mert azt hittük, hogy nemzeti és társadalmi téren szolgálatokat tehetünk ezzel az emberiségnek. De, ma már kijózanodtunk. Ha lehetne, ha terhét elbirnók, még azokat az iskolákat is vissza kellene vennünk, amelyeket eddig átadtunk, mert azok az iskolák jórészt ismét csak felekezeti érdekek szolgálatába kerültek. Már pedig, csak természetes, hogy ha az iskolák Magyarországon felekezeti célokat kénytelenek szolgálni, akkor a magunk iskolái szolgálják a miénket és ne másokét. Nem kicsinyes szempontok miatt kerültünk hát szembe újabb időben az iskolák államosításának dolgában az állammal, hanem igenis, érthető okokból kellett a tartózkodás álláspontját elfoglalnunk. S ezt az álláspontot B. J. úrnak is méltányolni kell. R. Veszteségeink az 1909* évben. A m. kir. kormány 1909. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló legújabban megjelent hivatalos jelentése és a statisztikai Évkönyv alapján közlöm az 1909. évre vonatkozó röviden összefoglalt következő adatokat. Tájékozásul megjegyzem, hogy az adatokat teljesen és részletesen feldolgozva a „Protestáns Egyházi- és Iskolai Lap“-ban közlöm, de ha bárki nekem módot nyújtana arra, hogy ezen részletesen feldolgozott adatokat, melyek elég érdemesek arra, hogy azokat legalább minden lelkész különös figyelemre méltassa, külön Evangélikus Lap. 11. sz. kétségtelen, hogy osztály-
