Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-11 / 11. szám
1911. március 11. Evangélikus Lap. 11. sz. 3. oldal felhívás (megintés) dacára sem teljesítik kötelezettségüket : akkor lép előtérbe a politikai hatóság jogi kötelessége a honi egyházakat megillető jus advocative alapján. Az egyháznak ugyanis nem lévén végrehajtási jogköre, (imperium) támogatás és az őt megillető jogok és jogosítványok érvényesítése végett a világi hatósághoz fordul, amely „minthogy az egyházak önkormányzati joga, intézményei, törvényei az állam oltalma alatt állanak“, köteles az egyházak idevonatkozó megkereséseit teljesíteni. (Lásd a magyarországi református egyház egyházi törvényei I. t -c. 4., 5. s az ág. liitv. ev. keresztény egyház alkotmányának 5, 8. § ait). A politikai hatóságok, amint ezt a ref egyházi törvények szószerint is megállapítják, a vele közölt határozatok s ítéletek érdemi részét felül nem vizsgálhatják, csak abból a szempontból: vájjon az az ügy, amelyre a határozatok és ítéletek vonatkoznak, nem a világi hatóság ügykörébe tartóz k-e? Tapasztalás szerint azonban, mivel az egyházi követelések behajtása országos törvénnyel, vagy általános érvényű közigazgatási rendelkezésekkel részletesen szabályozva nincsen, előfordulnak oly esetek, hogy a világi hatóságok a hatósági támogatást nemcsak ily hatáskör hiányából, hanem más okból is megtagadják, így pl. a megkeresés s annak mellékletei alaki szabálytalanságánál fogva, vagy pedig mivel a behajtandó egyházi követelés behajtása már elévült stb., ennélfogva az egyház saját érdekében gondoskodjék arról, hogy a A kép megérkezett. Az oltár ott meredezett üresen s a lelkész ráhelyezte a képet s aztán meghívta az egyháztanácsot, hogy örüljön az ajándéknak. Az egyháztanács gyér számmal gyűlt össze. Számszerűt az elnökségen kívül mindössze heten jelentek meg. A lelkész odavezette őket a kép elé: , Nézzék meg ezt, ő hozta, ingyen hozta. Ne kérdjék, hogy ki küldte, de tekintsenek úgy reá, mint amely kép már az övék, az egyház tulajdona! ‘ És a presbiterek nézték. Mind becsületes derék polgáremberek, de nem mfiértők. Szokatlan kép, két lator rajta, két gonosztevő. Aztán meg a krisztusarc is milyen sötét, milyen barátságtalan, erős nézésű. Egész más Krisztus, mint ahogy egyéb képeken ábrázolják. De hát ajándéklónak ne nézd a fogát. Láttuk a képet, most már lássuk, hogy mit ábrázol ? A lelkész megmagyarázta nekik. Azt a jelenetet, mikor Jézus kimondja a kisértő farizeus növendékeknek: ,,Adjátok meg a császárnak ami a császáré !...“ Ez azután végleg eldöntötte a kép sorsát. A lelkekben egyszerre felébredt a sok keserűség. A rémes napok emléke átboízongatta őket. Eszükbe jutott a földig leégett város, az elhamvasztott templom. Az első esztendő iszonyú szegénysége, — a koldusbot amit kezük szorongatott. És mindezt kinek köszönhetik? — a császárnak! És a császárnak adják meg, ami állítólag az övé!? Nem, ilyen kép nem templomba való, legalább nem ebbe a templomba, ahol vérrel tűzzel jegyezték be a császár nevét. így történt, hogy 1856 április 12-én tartott presmegkeresést saját hivatalos, esetleg felsőbb hatósága hivatalos pecsétje alatt az illetékes közigazgatási hatósághoz intézze s a megkereséshez csatolt melléklet (párbér kimutatása, bírói ítélet stb.) szintén hiteles alakban, aláírva, pecsételve, a számjegyek tisztán, vakarások, kihúzások nélkül legyenek kiállítva. Az egyház részéről a megkeresést az elsőfokú egyházi hatóság, vagyis a helyi egyház lelkésze (protestánsoknál még a felügyelővel vagy gondnokkal együttesen), izraelitáknál a hitközség elnöke intézi a politikai hatósághoz, főleg oly ügyekben, amelyek eredete magában az egyházközségben keresendő (párbérek, deputátumok. más természetbeli stb. helyi fizetés jellegű vagy egyéb szolgáltatások). De természetesen az egyházi felsőbb hatóságok sincsenek attól elzárva, hogy közvetlen ne forduljanak az elsőfokú politikai hatósághoz. A gyakorlat azonban inkább akkép fejlődött, hogy a felsőbb egyházi hatóságok, (püspök protestáns főesperes. egyházi törvényszékek, protestáns egyházmegyei és kerületi közgyűlések stb.) már inkább a velők mintegy hasonrangú felsőbb politikai hatóságot (alispán, közigazgatási bizottság, polgármester stb.) szokták megkeresni a határozat végrehajtása iránt. Az illetékes politikai elsőfokú hatóság pedig, amely rendszerint megkeresendő az egyházi követelések behajtása végett, járásokban a főszolgabíró, városokban a polgármester. Itf még megjegyzem, hogy mindakét magyarbiteriális gyűlés jegyzőkönyve az 5 ik pontban a következőket jegyezte fel: ,,Tisztelendő úr felajánlván a losonczi ágostai hitvallású evangélikus egyháznak egy oltárképet, melyért csupán a szállítási bérnek visszafizetését követeli, miután ezen kép kicsinysége miatt az oltáron nem alkalmazható sőt, a lefestett jelenet talán kevésbbé volna kielégítő, a presbiteriális gyűlés tisztelendő úrnak ebbéli ajándékát köszönettel visszaadja — és azt az ő szabad rendelkezésének által engedi.“ Biz ez nagyon szűkszavú pont. De hát akkor nem lehetett bővebben kifejteni, hogy a lefestett jelenet, miért kevésbbé kielégítő? Érdekes véletlen, hogy ugyanezen gyűlésen mondott búcsút a lelkész gyülekezetének, a szomszédos Tamásiba választatván meg lelkésznek. Tamásiba távozván, jogosan magával vihette az oltárképet is, amelynek eredete úgy is homályos, de amelyről annyit következtetéssel megállapíthatunk, hogy ő, a lelkész azt, rendkívül szűkös anyagi körülmények között élvén, nem vehette. (Hogy is juthatott volna eszébe egy szegény evangélikus papnak, művészi képet vásárolni, mikor örülnie kellett, ha a legszükségesebbre jutott!) Az sem tehető fel, hogy valaki első látásra, privát embernek, aki se inge, se galléra, ilyen értékesebb ajándékot adjon, tehát bizonyos, hogy az egyház számára adták. így is, úgy is, az egyház a hibás, mely a képet el nem fogadta. Hogy a lelkész a képet magával vitte, annak egy más oka is lehet. A losonczi egyház ugyanis akkor végtelen szegényes anyagi körülmények között élt, úgy
