Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

A MÁSODLAGOS PÁLI LEVELEK

A TIMÓTEUSHOZ ÍRT KÉT LEVÉL ÉS A TITUSZHOZ ÍRT LEVÉL Ezeket a 18. század óta pásztorleveleknek hívja a teológiai tudomány. Az egyház „pásztoraihoz", vezetó'ihez szóló tanácsokat, utasításokat foglalnak fóleg magukban. Ugyanakkor a gyülekezetekhez is fordulnak, egyházi rendtartásokat tartalmaznak, és elhatárolják a helyes tanítást a tévtanítástól. A címzettekhez szóló levélforma stilisztikai eszköz, amellyel írójuk Pál halála után mintegy 35-40 évvel az ő nevében apostoli tekintélyt ad mondanivalójának, és az apostoli hagyomány folyamatosságát képviseli. Timóteus és Titusz az apostol munkatársai voltak. A levelek azonban túllépnek az ő életükön és Pállal való kapcsolatukon, s már a következő' nemzedékhez szólnak. Timóteus és Titusz címzettként való szerepeltetése a kontinuitást jelzi, ahogyan az apostoli örökség tovahalad az időiben. Timóteus, egy zsidókeresztény asszony és pogány apa fia, valószínűleg Pál által jutott hitre („aki szeretett és hű gyermekem az Úrban", lKor 4,17). Pál négy alkalommal nevezi egy-egy levele küldőjének (IThessz 1,1; Fii 1,1; 2Kor 1,1; Filém 1,1). Ugyanezt teszi két másodlagos páli levél (2Thessz, Kol). Pál mint bensőséges munkatársát személyes küldötteként is felhasználja, hogy meglátogassa a thesszalonikai, filippi és korinthusi gyülekezetet. Az apostol ismételten dicséri hűségét és megbízhatóságát. Titusz pogányból lett keresztény, elkísérte Pált Jeruzsálembe az apostolok tanácskozására, ahol elfogadták Tituszt kereszténynek körülmetélkedés nélkül (Gal 2,1-3). Őt is alkalmazza az apostol küldötti szolgálatra. Titusznak ügyes tárgyalókészsége lehetett, mert az apostol megbízásából abban az időben látogatja meg a korinthusi gyülekezetet, amikor azok vitában álltak Pállal (2Kor 7,6.13; 12,17-18). Az apostol később még egyszer elküldte hozzájuk másokkal együtt, hogy a jeruzsálemi gyülekezet szegényei javára szóló adományokat összegyűjtse (2Kor 8,6.16-17.23). A pásztorlevelek nem helyezhetők el Pál életének egyik ismert szakaszában sem. A levelek történeti utalásai nem illenek bele az apostol saját eredeti közléseinek keretébe, sem az apostolok cselekedeteiről szóló könyvbe. Ez a tény lehetetlenné teszi J. Jeremias ama feltételezését, hogy 2Tim 4,21 alapján a levél 63 őszén íródott volna Pál római fogsága idején. Egyes kutatók feltételezik, hogy Pál kiszabadult római fogságából, utána még hosszabb missziói tevékenységet folytatott, s egy második római fogság idején írta a Timóteushoz szóló második levelet. Ennek ellene mond Lukács, aki az ApCsel utolsó fejezeteiben már világosan úgy ír, mint aki tudja, hogy Pál római fogsága halálával végződött. Vértanúhalála legkésőbb 64-ben, a Néró nevéhez kapcsolódó keresztényüldözés idején történt, de feltehetően az azt megelőző években. Az elmondottak nem engedik meg, hogy Pált tekintsük a pásztorlevelek szerzőjének, sem közvetlen diktálás formájában, sem közvetve úgy, hogy Pál a gondolatait szóban közölte amolyan „titkárával", s az fejtette volna ki őket. A szellemi és teológiai távolság túl világos, s a bennük jelentkező egyházi viszonyok is későbbi korra utalnak (G. Bornkamm). Nyelvezetük és stílusuk egyébként jelentős módon eltér Pál saját leveleitől. A pásztorieve-