Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
JÉZUS ÉS AZ ŐSKERESZTÉNYSÉG
22 Az Újszövetség színgazdagsága Istennek, Pál apostol sem. Krisztusra vonatkozóan az Isten megnevezést az elsó' század végén kezdte alkalmazni a keresztény hit a róla való hittapasztalat, teológiai elmélyülés eredményeként. így találkozunk vele János evangéliumában (1,1; 20,28). A Megváltó, Üdvözítő név mind a zsidó, mind a pogány hátterű gyülekezetek számára ismeró's szó volt, s méltán lett Krisztus-hitük kifejezője. Ε vázlatunk keretében nem kísérhetjük figyelemmel az első kereszténység több más megnyilvánulását: így a keresztség gyakorlatának és az úrvacsora liturgiájának egészen korai alakulását, vagy az egyház valóságának megragadását a görög ekklészia szóban, mely egyszerre jelentette az egész egyházat és a helyi gyülekezetet. Szólnunk kell azonban az őskereszténység eszkhatologikus várakozásáról. Az eszkhatológia, eszkhatologikus fogalom értelme a következő: Jézus Isten uralmának közeli beteljesülését hirdette. Ezt a reménységet tőle vette át az első kereszténység. A közelgő véget összekapcsolta - ez új mozzanat - Krisztus dicsőséges megjelenésével. Forró várakozással nézett eléje. Az első korinthusi levél 16. fejezete 22. versében a görög szövegben araméi kifejezést találunk: „marana thá". Pál apostol a jeruzsálemi ősgyülekezet nyelvén mondott istentiszteleti imádságot helyezett ide: „Urunk, jöjj!" Az egész első kereszténységet áthatotta a végső teljesség közeli eljövetelének várása. Az idői késés - amellyel az évek múlása közben egyre inkább számolniuk kellett - magával hozta, hogy a jövő felé forduló reménységükben az apokaliptikus, a világ végével kapcsolatos jövendölések, képzetek nagyobb szerephez jutottak. Míg Jézus nem beszélt a véget megelőző apokaliptikus eseményekről, az őskereszténység azzal keresett magyarázatot a beteljesülés elmaradására, hogy előbb az „előjeleknek", kozmikus és más katasztrófáknak kell bekövetkezniük. Az első kereszténység reménységében nemcsak a közelgő végső jövővel találkozunk, hanem az eszkhatologikus jelen bizonyosságával is. A már érintett Krisztushimnusz abban csúcsosodik ki, hogy Jézus a feltámadásával mindenek Urává lett, végső győzelme kezdetét vette (Fii 2,9-11). A Szentlélek vétele az őskereszténység szemében a jelent az utolsó napok fénykörébe vonta, hiszen a korabeli zsidóság Isten Lelkét a végidók ajándékaként várta. ALélek ajándéka a mennyei teljességre jutásunk záloga (2Kor 5,1-5), s Jézus feltámadása a holtak feltámadásának kezdete (lKor 15,20). Pál apostolnak ezekbe a szavaiba az őskereszténység hitéből patakzik bele a jelen eszkhatologikus telítettsége.
