Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JELENÉSEK KÖNYVE

130 Az Újszövetség színgazdagsága A17-18. fejezet Isten ítéletét mutatja a „nagy Babilon" felett. „Babilon" a minden gonoszságot és istentelenséget megtestesítő földi hatalom, sőt a magát istenítő világhatalom jelképe. Az Újszövetség korában ez a világhatalom Róma volt. Ezért lett Babilon Róma fedőnevévé. „Vele paráználkodtak a föld királyai", azaz bálványimádása átterjedt a különböző földi hatalmakra (17,1-18). Angyal meghirdeti az ítéletet Babilon felett (18,1-3). Felhívás a hívőkhöz Babilonból való menekülésre (18,4-8). Királyok, kereskedők, hajósok sirató éneke Babilon pusztulása felett (18,9-20). Az ítélet jelképes végrehajtása Babilonban (18,21-24). Mennyei örömének és a Bárány mennyegzójének bejelentése zárja a Babilon bukását ábrázoló látomást (19,1-10). A gyülekezet Krisztus menyasszonya (2Kor 11,2 stb.). A látomásban a parúziára érkező diadalmas Krisztus jelenik meg fehér lovon ülő lovas képében (19,11-16). Mennyei seregével leveri a fenevadat és seregét (19,11-21). Angyal megkötözi a sátánt ezer esztendőre, Krisztus pedig és az övéi uralkodnak a földön ezer esztendeig. A kortárs zsidó apokaliptikában szerepel földi messiási időszak, amelyet a kaotikus hatalmak utolsó rohama követ. Ezt a képzetet veszi át János keresztényesítve. A millennium, vagyis ezeréves birodalom gondolata nem lehet kötelező érvényű a keresztény tanítás és igehirdetés számára; az Ágostai Hitvallás XVII. cikke kifejezetten elutasítja a chiliasmust (20,1-6). Asátán kiszabadul, újult erővel támad a szentek ellen, míg Krisztus megsemmisíti (20,710). Ekkor következik be az utolsó ítélet (20,11-15), majd megjelenik az „új ég és új föld" (21,1-8), végül pedig a „mennyei Jeruzsálem", az üdvözültek gyülekezetének jelképe (21,9-27). Az üdvözültek életét a szerző a paradicsom leírásával vett motívumokkal jelképezi (22,1-5). Zárszóval fejeződik be a könyv (22,6-21). A szerző úgy írta meg művét, hogy istentiszteleten kerüljön felolvasára. Az utolsó sorok ebből a helyzetből válnak érthetővé. A gyülekezet abban a tudatban él, hogy istentiszteletét a Szentlélek hatja át. így szólal meg most is a Lélek és a „menyasszony, a gyülekezet. Hívásukat a megdicsőült Krisztushoz intézik: ,A Lélek és a menyasszony mondják: „Jöjj el!" (22,17). Végül a megdicsőült Krisztus szólal meg, és a könyv egész tartalmát tanúsítja: „Igen, eljövök hamar!" A gyülekezet felel rá könyörgéssel: „Ámen, jöjj el, Uram Jézus!" (22,20). Az ősgyülekezetben minden valószínűség szerint az úrvacsorai rendtartás kapcsán arám nyelven - anyanyelvükön - hangzott ez a könyörgés: Maran atha, azaz ,jöjj el, Urunk!" (vö. lKor 16,22 és a Didakhé azaz A tizenkét apostol tanítása X.6.). A gyülekezet ezzel az imádsággal könyörgött az úrvacsorában jelenlevő Urához. Ez a könyörgés tanúskodik arról, hogy amikor a gyülekezet Urának eljövetelét várta, nem csupán a parúziára gondolt, hanem az úrvacsorában a gyülekezethez érkező, jelenlévő Krisztusra is. A Jelenések könyvében az utolsó események rajzát ismételten rövid szakaszok törik meg, melyekben felhangzik Isten dicsérete a mennyei istentiszteleten (4,1-11; 5,1-14; 7,9-17; 11,15-19; 12,10-12; 15,2-4; 19,1-10). Ezekben a látomásokban a mennyei istentiszteleten olyan énekek szólalnak meg, amelyeket a gyülekezetek istentiszteletén a földön is énekelnek. A Jel Krisztus-énekei szemléletes példát nyújtanak, hogy milyen volt az első gyülekezetek istentiszteleti éneklése. Ahogyan az egész irat át van szőve az istentiszteletre való utalásokkal, a bevezetése és a vége is liturgikus fordulatokat tartalmaz. Akezdetén a hét gyülekezetnek hangzik: „kegyelem nektek és békeség attól, aki van, volt és eljövendő" (1,4). A záró mondat pedig így fordul a hívőkhöz (22,21): „Az Úr Jézus kegyelme legyen mind a szentekkel!"