Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

A TÖBBI LEVÉL

PÉTER MÁSODIK LEVELE Az Újszövetség legkésőbbi irata Kr.u. 130-140 körüli évekből származik. Az ismeretlen szerző úgy állítja be levelét, mint Péter apostolnak röviddel a halála előtt kelt testamentumát (1,13-15). „Nem kitalált meséket (mítoszokat) követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének" (1,16). S leírja saját tapasztalataként a megdicsőülés-hegyi jelenetet az evangéliumokból (1,17-18). Az antik irodalomban nem volt ritka a szerzőnek ilyen fiktív ábrázolása. Az Újszövetségben található néhány hasonló esetben (Kol, Ef, 2Thessz, a pásztorlevelek, Jak, lPt) arra a célra kell figyelnünk, amiért írójuk álnevet használ. Korának meggyőződése szerint az apostoli szerzőség biztosítja egy irat tekintélyét, aminthogy az apostoli tanítás hagyománya garantálja az egyház igazhitűségét. A pszeudonim szerző emlékezteti olvasóit arra a kincsre, amelyet az örökölt hittartalomban kaptak: „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által" (1,1). Hasonlóan a levél más helyén is - célzással az ugyancsak pszeudonim első Péter-levélre: „Ez már a második levél, szeretteim, amelyet hozzátok írok: ezekben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkozástokat, hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai, és apostolaitoknak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott parancsai" (3,1-2). Az ószövetségi írásokat, a próféták jövendöléseit helyesen csak a Szentlélek magyarázhatja, de ezt a tévtanítók is mondhatják magukról. Mi adja a biztosítékot, hogy melyikük által szól a Szentlélek? Ezt „Péter" személye garantálja, hiszen ő apostol, szemtanú (1,17-21). Alevél szerzője a maga jelenében a hit védője, s kora kereszténységéhez szóló üzenete mögé Péter apostolt állítja. Az apostolságnak ilyen jelentősége a korai katolikus gondolkodás jellemzője. Júdás levele és Péter második levele között irodalmi függőség áll fenn. Júdás levele beleépült a 2Pt-levél második fejezetébe. Mindkét levél ugyanazt a polémiát folytatja a gnosztikus tévtanítókkal szemben. Ok tagadják Krisztust, az Urat, és kicsapongó életet folytatnak (2Pt 2,l-2=Júd 4. v.). Megvetik és káromolják a (jó) mennyei hatalmasságokat (2Pt 2,10-ll=Júd 8-9.v.). Olyanok, mint víztelen források, forgószéltől sodort ködfoszlányok, akiknek a sötétség homálya van fenntartva (2Pt 2,17=Júd 12-13. v.) És így tovább. A levélből elénk tárul az a helyzet, amelyből született: „az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van" (3,3-4). Az első keresztény nemzedék tagjai, az „atyák", akik a parúziára vártak, meghaltak, és az élet fut tovább. Krisztus visszajövetelének elmaradása a tévtanítóknál gúny tárgya lett. Az eretnekek sokakat megtévesztenek a gyülekezetben (2,1-3). Különösen az újonnan megtértek esnek nekik áldozatul (2,14-18). Az egész gyülekezetben zavar és nyugtalanság támadt a parúzia késése miatt, amely az ellenfelek érvelését segíti. Aszerző az őskeresztény eszkhatológia apológiáját kívánja nyújtani a következő érveléssel: 1. Már egyszer elpusztult a világ özönvíz által, a következő pusztulás