Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JÁNOSI IRATOK

János első levele 103 szeretetben foglalódik össze Isten minden más parancsa, ezért váltakozhat a levélben a „parancs" egyes és többes számú használata. A szeretet parancsát megelőzi az Isten irántunk való szeretetének ajándéka: „azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket" (4,19). Isten szeretete Fiának elküldésében és kereszthalálában mutatkozott meg (4,9-10). Kereszténynek lenni azt jelenti: „mi megismertük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket". S itt következik a levél legnagyobb mondata: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne" (4,16). A levélíró egyetlen, összefüggő mozgásként értelmezi a szeretetet mint isteni valóságot. Az Istentől jövő szeretetet a hit megragadja, a szeretet pedig cselekvésben továbbadja. Istent megelőző szeretete összekapcsol bennünket a hit útján Istennel, s az Istennel való közösség az egymás iránti szeretetben valósul meg. A levél nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a láthatatlan Istent nem lehet szeretni, s az ő lehajló szeretete a másik ember iránti szeretetben ér céljához (4,12). Célzás van itt is a tévtanítókra: a gnosztikus felfogás szerint Isten közvetlen tárgya lehet az ember szeretetének. A szeretet kettős áramlását egybekapcsolja a levélíró: „Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást" (4,11). Már János evangéliuma tárgyalásakor láttuk, hogy megoszlik a kutatók álláspontja: a keresztények egymás iránti szeretete nem szűkíti-e le a felebaráti szeretet általános parancsát? Ez a kérdés a levél olvastán még élesebben vetül elénk. Kétségtelen, hogy a „testvér" kizárólag a hívő társra, a gyülekezet tagjára vonatkozik. S az itt szóban forgó szeretet elválaszthatatlan a Jézus Krisztusban megnyilatkozott isteni szeretet elfogadásától, a keresztény hittől. Azzal oldódik meg a felvetett kérdés, hogy az isteni szeretet továbbáramlása a hívő ember cselekvésében nem rekedhet meg a gyülekezet, az egyház határánál, hanem kivételt nem ismerő felebaráti szeretetté válik. Viszont kétségtelen, hogy a jánosi gondolkodás látóhatárából kiesett a keresztény hittől függetlenül található áldozatos emberi szeretet, mely az agapé vonásait viseli magán, ahogyan azt Pál apostol az első korinthusi levél 13. fejezetében leírja. (Erről részletesebben szólok János levelei című könyvem 249-251., 253-258. oldalán). Ezzel kapcsolatban hozzászóltam Vajta Vilmos kiváló tanulmányához: Aszeretet keresztény értelmezése (Budapest, 1993). A nagylélegzetű dolgozatnak a felebaráti szeretetről szóló részével foglalkozom Az agapé-szeretet mint etikai tartalom címen (Diakonia 1993/2). Ugyanabban a számban Reuss András: A szeretet mint a kereszténység alapmotívuma és Bízik László: Az agapé-szeretet mint dogmatikai kategória című írásával reagál Vajta Vilmos teológiai könyvére, amely a teológia és az egyházi meg az emberi élet középpontjába Isten irántunk való szeretetét állítja. Elgondolkoztató A. Nygren 1952-ben Hannoverben tartott előadása a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén. Idézem lényeges gondolatát, mely egybecseng a János leveleiről írt könyvem előszavával (3—4. o. -Nygren előadását akkor még nem ismertem): „Luther az evangéliumhoz páli kiindulópontról közeledett. A mostani gyűlésnek az a sajátsága, hogy az evangéliumot jánosi kiindulópontról gondolja végig." (A. Nygren: „Vissza Lutherhez!" helyett „Előre Lutherhez!". Credo 1996/1-2. sz. 13. o.) A testvérszeretet hangsúlyozása, mely végigvonul a levélen, közvetlenül érinti a tévtanítók magatartását, amellyel szembefordultak a gyülekezet tagjaival. „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az a világosságban van" (2,9-10). „Világos-