Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
JÁNOSI IRATOK
Lukács evangéliuma 99 19,34b-35). Ε kiegészítések eltérnek a szövegösszefüggéstől, de az evangélista teológiai koncepciójától is, s ezáltal másodlagosnak bizonyulnak. Ezt a felismerést R. Bultmann nyomán számos jelentós kutató vallja, közülük itt most csak E. Lohséra hivatkozom, aki a korszerű újszövetségi teológia művelésében kitűnik megfontoltságával és hitépítő szándékával. A jánosi iskolához tartozó redaktor célja nyilvánvalóan az volt, hogy az egyházi felfogástól sok tekintetben különböző evangéliumot az egyház számára megtartsa. Afüggelék kiegészítő szerepét mutatja, hogy a Feltámadott galileai megjelenéseiről számol be (21. fej.), míg az evangélium írója a jeruzsálemi húsvéti hagyományból merít (20. fej). Péter megbízatása a gyülekezet vezetésével szintén az általános egyházi hagyományhoz simul (21,1517). A negyedik evangélium szerzőjének kérdése mindmáig vitatott. Először 180 körül találkozunk Irenaeusnál azzal a felfogással, hogy az evangéliumban névtelenül szereplő „szeretett tanítvány" János apostol volt, s ő az evangélium szerzője, akire a befejező versek utalnak (21,24-25). Van egy régebbi hagyomány János nevű presbiterről, aki azonban eredetileg nincs kapcsolatba hozva az evangéliummal. A negyedik evangélium szerzője ismeretlen, ahogyan a másik három evangéliumé is. A jelen századi kutatásban új megvilágításba került „a tanítvány, akit Jézus szeretett" (13,23; 19,26; 20,2). Több jelentős kutató szerint nem történeti személyről van szó, hanem benne az evangélista a tanítvány ideális típusát rajzolja meg (M. Dibelius, R. Bultmann, Ε. Käsemann, W. Marxsen, Ε. Lohse stb.). A „szeretett tanítványt" az evangélista nem nevezi meg, noha más tanítványok nevükön szerepelnek az evangéliumban (Péter, Júdás, Tamás). Alakja egyszerre számít Jézus egyik tanítványának földön jártában, s ugyanakkor a mindenkori igazi tanítvány megrajzolt képének. Ez a kettős perspektíva másutt is jelentkezik az evangéliumban: a szerző jelene átsugárzik Jézus történetén. Felmerült az a lehetőség, hogy az evangélium írója önmagát festi bele a képbe, ahogyan középkori festők tették. Az evangélistától eltérően a függelék szerzője határozottabb vonásokat adott a „szeretett tanítványnak" (21,7.20-23), s őt teszi meg az evangélium szerzőjének (21,24). Ezt húzza alá a szernvedéstörténetben elhelyezett hasonló tartalmú megjegyzésével (19,35). Ezzel azonban nem változik meg az alapvető helyzet: az evangélium szerzője a jánosi kör kiemelkedő tagja, a függelék szerzőjének is tanítómestere írta az evangéliumot, s az ő tanúságtételét erősíti meg a redaktor a gyülekezete nevében: „tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele" (21,24). A többes szám első személyben a jánosi gyülekezet jelentkezik, amelynek körében ez az egyedülálló evangélium keletkezett. Igaznak vallják az evangélium írójának tanúságtételét, aki akkor már feltehetően halott. És megerősítik, amivel evangéliumát befejezte: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében" (20,31). A negyedik evangélium írója minden valószínűség szerint nem volt Jézus történetének szemtanúja. S ha mégis az lett volna, nem azt írja meg, amit látott, hanem ahogyan az üdvtörténést értelmezte (S. Schulz, Η. Conzelmann). Ehhez írásbeli forrásokat és élő hagyományt használt fel. Az evangélium felvételét az Újszövetségbe annak köszönhetjük, hogy a 2. század végén apostoli származásúnak tartották. A mi számunkra ennek az evangéliumnak tekintélye azon fordul meg, amit ismeretlen keresztény szerzője ma nekünk mond. S ez nem más, mint a mindenkori jelenhez szóló bizonyságtétel Jézus Krisztusról.
