Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

„és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől." Krisztus „vére" emlegetéséhez az egyház későbbi igehirdetésében gyakran tapadt helytelen, érzelmes hangulat, vagy idegekre ható szándék. Jézus szenvedésének véres kiszínezésével próbáltak „sokkos" hatást elérni. A szó a kiontott vérre, az erőszakosan elvett életre utal. Egyszerűen Jézus keresztfai halálának szemléletes megjelölésére szolgál. Emlékeztet ugyan az ószövetségi áldozati vérre, de János nem az áldozati kultusz folytatásaként és tetőzéseként állítja elénk Jézus halálát (mint a Zsidókhoz írt levél), hanem halálában az életének másokért történt feláldozását látja döntőnek (3,16; J 15.13). A „Jézus vére" fogalomnak újszövetségi használata egyébként is távol van a misztérium-vallásokban megfigyelhető vérmisztikától, ahol a beavatási szertartásban az élő vért jelképesen és varázserőként alkalmazták. „Jézus vére" ebben a versben nem több és nem más, mint Jézus megváltó halálának jelzése. Krisztus halálának jelentőségét így határozza meg a szerző: ..megtisztít minden bűntől". Nem érthető félre tehát a vers első felében a ..világosságban iárás". mintha a keresztyén ember bűntelenségének gondolatát foglalná magában. Jézus halálának a jelenben szüntelenül végbemenő, folyamatos hatását jelöli az igealak. A megtisztítás e mondatban eredeti értelme szerint nem csupán a bűnök megbocsátását, hanem azok elvételét, kiirtását is magában foglalja. Nincs kifejtve, hogy Jézus halálának erkölcsi hatása a keresztyén emberben milyen úton-módon érvényesül. A jánosi gondolkozás összefüggéséből következtethetjük, hogy Krisztus önfeláldozásának hatóerejéről van szó, nem misztikus módon, hanem a hivő ember személyes akaratának mozgósításával. Jézus önmagát értünk halálra adó tettéből, a bűnbocsánat bizonyossága mellett, erkölcsi ösztönzés is fakad a hivő ember életében. A „minden" jelzőt, a mondat szó szerinti jelentésében, elsődleges értelemben kell venni: az Istennel közösségben élő, Krisztus halálának erejét hittel elfogadó keresztyén ember életében nem maradhat bűn. A következő versek olvasása során azonban rájövünk, hogy a szerző itt egy dialektikus igazság egyik oldalát emeli ki, hogy azután felmutassa a másik oldalt. A szakasz végső kicsengése mutatja, hogy a „minden bűntől" szavakkal nem a keresztyén tökéletességre utal az író: mintha elérhető lenne a hivő embernél olyan állapot, amikor már nem követ el bűnt. Ezért a 52