Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

meggyőződése alapján nem kisebb hitelű, személyes meggyőze szó Krisztusról és megváltó művéről. Ennek az eredménynek fényében tekinthetünk most vissza a levél kezdő szavaira, s felelhetünk a szöveg nyomán felvetődő kérdésre: a levélíró Jézus kortársának vallja magát? A „láttuk" „hallottuk", „néztük", „érintettük" többes szám első személyű megállapítások hittel átszőtt történeti tapasztalatra mutatnak, amint a magyarázatban láttuk (1. vers). Kézenfekvő lenne a feltevés: a levél írója Jézus életének szemtanúja volt. Ebben az esetben az igealakokban kifejezésre jutó „mi" azokat jelenti, akik vele együtt ismerték a földön járó Jézust. Ezzel azonban nehezen összeegyeztethető a „tanúságot teszünk" ige jelen ideje. Még ha feltételeznénk is, hogy János apostol vagy Jézusnak más egykori tanítványa írja e sorokat késő öregkorában, a többiek akkor sem tanúskodhatnának a jelenben, mert halottak, ők a jelenben folyó tanúságtételből már kiestek. Ha viszont a „tanúságot teszünk" többes számában a levélíró a körülötte levő munkatársaira vagy általában az élő keresztyén igehirdetőkre gondol, ezek semmiképpen sem voltak szemtanúk, tehát a „láttuk" többes szám első személyébe nem férnének bele. A többes szám első személyű szóhasználat nem korlátozható a Jézust személyesen ismerő tanítványokra. Ezt a magyarázatot megerősíti a levélíró személyével kapcsolatos megállapításunk (lásd a bevezetést János első leveléhez), mely szerint a második vagy talán a harmadik keresztyén nemzedék tagja. Nyelvtanilag lehetséges lenne ugyan az a magyarázat is, hogy a szerző írói többest használ, de ennek ellene mond a levélen végighúzódó egyes szám első személyű fogalmazás: „írok", „írtam" (2,1.7.8.12—14.21.26; 5,13). Kivételt csupán a bevezető sorok végén találunk: „írjuk", amelyre ott visszatérünk (4. v.). Tágabb ölelésű ez a „mi". Benne vannak az egykori hivő szemtanúk és a valószínűleg később élő levélíró. Azoknak történeti és hitbeli, egyszeri és páratlan tanúságtételéhez hozzákapcsolódik az ő hagyományra épülő és mégis saját, személyes hittapasztalata. Ezért van belső joga a szerzőnek a „mi" használatára: az apostoli hagyománynak egyik letéteményese ő. Ugyanakkor a „mi" nemcsak a múlt felől kapcsol össze másokat a levélíróval, hanem a jelenben is kört húz köréje. A levél· mögött — elsősorban nem a fogalmazást, hanem a levél teológiáját illetően — a jánosi kör húzódik meg, az író munkatársai. Történeti és hitta34