Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

Utószó

UTÓSZÓ Jánostól nem lehet elbúcsúzni, de soraimra most már pontot kell tennem. Főként kettőt köszönhet a mai kor keresztyénsége neki, akinek alakja ugyanolyan rejtelmesen, sejtelmesen villog a múlt homályában, mint a szavai több színben csillámlanak. Hozzá méltóan csak merészen lehet örökségét megragadnunk. A jelent megtöltötte az örökkévalóság tartalmával. Nála a „volt" és a „lesz" belefutott a „van"-ba. A mindenkori szürke ma ragyog fel soha nem ismert fénnyel. Emberi életünknek azt a darabját emelte magasba, amibe múlt és jövő belesűrűsödik: a jelen pillanatot. A „most" nagyszerűsége az ő ajándéka. Es a túlvilági Istent meglátta a földön az emberi élet valóságának körében, a szeretetben. Isten többé nem pusztán láthatatlan lény, aki a tapasztalati világon túl hitnek, tapogatózó gondolkodásnak, vagy vágyó keresésnek tárgya. Itt van a földön az igazi szeretetben, mely tőle jön, belőle árad, őt hordozza. Jézus életével és halálával az isteni szeretet nyilvánvalóvá lett köztünk. A Krisztus-hitben ezt ismerjük fel, és másokért fáradó cselekvésünkben, tevékeny szeretetünkben Istent, aki Szeretet, visszük áldásul az embereknek. Kettős örökségének megbecsülésével nem leszünk hűtlenek a keresztyén reménységhez, s Istent nem törpítjük puszta etikai tényezővé. Hivő bizodalommal várjuk a végső jövőt, az örök élet teljességét, s valljuk Istent a mindenség fölé magasodó, tapasztalati megismerés határán túlnövő megfoghatatlan nagyságában. Keresztyén gondolkozásunkban és életünkben mégis végtelenül hálásak vagyunk a jánosi nézőpontért: az örök élet és az Isten jelenvaló voltáért a Krisztus-hitben és a szeretetben. Ennek kiváltképpen való felmutatását olyan ajándékként fogadjuk János301