Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

képességet, hogy megismerjük a valóságos Istent. Az igazi, valóságos Istennel vagyunk közösségben az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Mondta János. Por és por közt porladok és bent istenekkel vagyok tele ... De nekem más kellene, nékem egy külső isten kellene, egy külső, közönséges isten, [···] isten, aki nem büntet azzal, hogy elbuvik a vak elől, ilyen isten menthetne csak meg a halál félelmeitől: ezt várom, őt [... ] [... ] De, jaj, nem hiszek[... ] Ez őszinte, igaz emberi szó. Több: sikoly. Amint sikoly az „Isten meghalt!" nietzschei kiáltás is. Termő homály szállt századunkban az Isten alakjára. Ebben a homályban mondjuk, vívódva a soha le nem zárható Isten-kérdéssel, mondjuk magunknak és egymásnak, másoknak: a „külső" Istenhez, a valóságos, kegyelmes Istenhez találunk gondolataink porondján a Krisztus-hitben. Isten a hivő emberben gondolattá lesz, másképpen nem tudnánk őt megragadni a hitben, de maga az Isten nem emberi gondolat, hanem transzcendens valóság, mindenek teremtője, mindenható ura. Ezzel a hittel körültekintve a makrokozmoszban, a világmindenségben és a mikrokozmoszban, a parányok s az atomok világában, körülnézve a zúgó történelemben és az emberi életben, egyszerre számtalan jel villan fel Istenről. Nem más és nem több, mint jel, mely túlmutat önmagán, az Isten nagysága felé. Ezeknek a jeleknek láttán mérhetetlenül gazdagodik a hivő ember Isten-megismerése. A Szentírás fényében és e jelek villanásában kibomlik a mindent átfogó, nagyszabású látvány a teremtő, gondviselő, ítélő és megváltó Istenről. Ebben a hivő világ- és életszemléletben úgy rendeződnek el a dolgok, hogy értelmünket, akaratunkat, érzelmeinket igénybe veszi, magasba röpíti és szolgálatra indítja a Jézus Krisztusban hozzánk lehajolt, közénk jött Isten. A Krisztus-hittel így jár együtt Isten megismerése a végtelenség távlatában, az emberi értelem szédületes élményeként is. 261