Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

A hivő ember Isten iránt való szeretetéből következnie kell a keresztyén testvérek iránt tanúsított szeretetnek. KITEKINTÉS János és Luther János első levelének tanulmányozása során néhányszor felügyeltünk Luther magyarázatára. Ha ezeket a kis töredékeket végiggondoljuk, hozzávéve amit Luther a most olvasott szakaszról tanított, szemléltető képet kapunk arról, hogyan próbálta a reformátor megérteni Jánost. János írásait is Pál apostol középponti tanítása, a hit által való megigazulás fényénél nézte. Ennek következtében helytálló szentírási igazságot olvasott ki János soraiból, de nem mindig azt, amit János mondanivalója éppen tartalmaz. Megfigyeltük ezt azon a levélbeli helyen, ahol János arról írt, hogy a keresztyén ember nem vétkezik (3,4—10). Luther a levélnek ezt a megállapítását a bűnbocsánattal magyarázta: amikor Krisztussal együtt vagyunk, nincs bűnünk, mert érvényes reánk az általa szerzett bocsánat. Keresztyén hitünknek és életünknek legboldogítóbb igazsága ez, de János abban a szakaszban másra figyelmeztet: a hivő embernek a bűn elleni harcára. Ellenkező esetre is van példa, mégis ugyanazt árulja el. A keresztyén ember állandó bűnbocsánatra szorul: ezzel a reformátori felismeréssel János első levelében találkozunk először az Űjszövetségben (1,8—10). „Ne gondolja senki — írja Luther —, hogy amíg itt élünk, valaha is annyira vihetjük, hogy nem lesz szükségünk a bűnök bocsánatára. Röviden: ha Isten szüntelenül meg nem bocsát, elvesztünk". Másutt ezt írja: „egyszerre vagyok bűnös és igaz"; s ez az „egyszerre" meghatározza a hivő ember életét haláláig. Kálvin hasonlóképpen tanít a bűnről a keresztyén ember életében. Pálnál ezt így nem találjuk. Luther mégis Páltól tanulta, mert az apostolnak a Római Levélben a Krisztus nélküli ember belső helyzetéről írt rajzát (7,14—25) a reformátor a keresztyén emberben levő kettősségre értette, s a hivő ember vallomásaként olvasta: „nem a jót teszem, amit akarok, hanem a 221