Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

mélyéről fakadó szeretet magában véve is az emberi élet egyik legtitokzatosabb eseménye. Rejtett gyökereit, végső indítékait nem tudjuk felderíteni, csak az eredőjét tapasztaljuk: buzogni kezd a szív mélyén a szeretet. Legtöbbször megfejthetetlen tény, amikor valaki valakit igazán szeret. Nincs rá magyarázat. Ez az egyéni szeretet nem elszigetelt jelenség, magános forrás a világegyetemben. Az emberi szeretet mély, titkos összefüggésben van az egész léttel — szólal meg Kierkegaardban a gondolkodó, s ez már filozófia ugyan, de hát János levele akaratlanul nem ugyanezt tette, amikor a szeretetről úgy ír mint metafizikus valóságról?! A legszebb és legtalálóbb mégis Kierkegaard hasonlata. Utolérhetetlenül világítja meg vele az emberi szeretet mélységes öszszeköttetését az Isten szeretetével. Ahogyan egy tó vizét a fenekén meghúzódó források táplálják, melyeket a szemlélő nem lát, csak a tó hullámzását, csillogó vízfelületét, a felhők játékának visszaverődését, tehát azt a szépséget, mozgást észleli, amit a tó tükre, a felső vízréteg tár eléje, így van az emberi szeretet felderíthetetlen, tapasztalhatatlan és mégis valóságos rejtett összefüggésben az Isten szeretetével. A tőle jövő szeretetnek meg nem szűnő forrásai táplálják a mélyben az emberi szívekben és életekben hullámzó szeretetet. Az emberi szeretet legmélyebb alapja Isten szeretetében van. S erről nem olyan ember írt, akit körülvett a szeretet melege. Nehéz, búskomor természetet örökölt apjától. Megpróbált kitörni ennek a bilincsnek fojtogató, nyomasztó rabságából. Eljegyzett egy fiatal koppenhágai leányt, akivel kölcsönösen mélyen megszerették egymást. De eljegyzését hirtelen, váratlanul felbontotta. Az a meggyőződés érlelődött meg benne, hogy nem szabad magához kötnie a viruló, kedves lányt. Nem terhelheti egy életen át saját lelki alkatának, tört kedélyének súlyával — gondolta. És hogy megkönnyítse a szeretett leánynak az elválás fájdalmát, megjátszotta a hűtlen, könnyelmű fiatalembert. Élete beleroskadt ebbe a törésbe, de inkább vállalta a magányt, önön komor lelkének nyomasztó társaságát — önfeláldozó szeretetből. Pedig élete végéig élt lelke mélyén iránta az érzés. Halála után íróasztala fiókjában két lepecsételt, bátyjának címzett levelet találtak. Mindkettőben volt jegyeséről ír: megvallja, hogy az a névtelen, akinek egész szerzői munkásságát ajánlotta, ő. „Az az akaratom, hogy az egykor velem eljegyzett Schegel Regina asszony 210