Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

régi és új parancsot (2,7—11), s mint ismer tető jelet (3,10—18). A Krisztusról vallott helyes hittel együtt (4,1—6) ez az Isten akaratának másik, attól elválaszthatatlan része (3,23). Az előző fejezet végén közölt felhívás megismétlésével, egyedülálló, páratlan elmélkedést kezd a szeretet mivoltáról. Mindenekelőtt megokolja a szeretetre buzdítását: „... mert a szeretet az Istentől ered." Szó szerint így fordíthatnánk: Istenből van. A szeretetnek Istennél van a forrása, sőt a szeretet Isten mivoltát hordozza magában. János nem az általános emberi szeretetre gondol, hanem az isteni szeretetre, mely áramlik Isten és a hivő ember, valamint társai között. A szeretetnek erről a sajátos fogalmáról már szóltunk (lásd 2,5-nél; 2,9—lla-nál; 3,11-nél). A levél gondolatának megértéséhez szükséges, hogy újra magunk elé idézzük a jánosi látásmódot, amely élesen elválasztja egymástól az isteni és nem-isteni szférát. Ennek következménye, hogy a szeretet az isteni életterület valósága az ő szemléletében. Így érthető a folytatás: „és mindenki, aki szeret, az Istentől származik, és ismeri az Istent". A „szeretni" igének a mondatban nincs tárgya. Van régi kézirat, mely ezt a hiányt az „Istent" szó betoldásával pótolja. Egyes írásmagyarázók a vers eleje alapján a testvérszeretetre gondolnak. A szerző azonban a hangsúlyt itt nem a szeretet irányulására, hanem meglétére teszi. „Aki szeret" — ez a döntő esemény, magának a szeretetnek ténye. Annál is inkább elmaradhat a szeretet tárgyának megnevezése, mert a jánosi értelemben vett szeretet egyetlen folyamat, meg nem osztható valóság. Akár emberre, akár Istenre irányul, ugyanazt az áramot viszi: az Istentől jövő szeretetet. A szeretet megléte az embernél jellé válik. Mivel Istentől ered a szeretet, az igazán szerető ember bizonyosan „Istentől származik". Ezzel a szóval, mely az eredeti szövegben a nemzés jelentését tartalmazza, az író a keresztyén ember lényének Istentől áthatott voltát jelöli (lásd 2,29 és 3,9-nél). A hivő ember új létet kapott Istentől. Ennek valóságát arról lehet megtudni, hogy szeret. Ugyanakkor a szeretet Isten megismerésének is fokmérője. Ez a megismerés nem elméleti ismeretet jelent az Istenről, hanem az ő elismerését a hitben és az engedelmességben. „Ismeri az Istent": közösségben van vele, mégpedig a jelen idejű igealakkal megjelölt folyamatosságban, maradandóan. 190