Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

(15,5.10.), mégis az evangélista közlésének magaslatát a levélíró ezen a helyen nem éri el. Legalábbis a levél szövegének tartalma erre enged következtetni. Hiányzik ebből a versből János evangéliumának a kérő imádságra vonatkozó említett képzetvilága, s az Isten, Krisztus és hivők között áramló kölcsönös szeretetre utalás, amely olyan csodálatos fényűvé teszi Jézus szavát János evangéliumában: „... az én nevemben kértek majd, és nem azt mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek. Mert maga az Atya szeret titeket, mert ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem" (16,26—27). A levél egyetlen összefüggő mondat keretében (21—22. v.) ennyit mond: csak ha a szívünk nem ítél el, akkor lehet bátorságos bizodalmunk Isten iránt, és imádkozhatunk hozzá a meghallgatás reménységével (E. Haenchen). Azért számíthatunk Istentől kéréseink teljesítésére, mert életfolytatásunk megfelel az ő tetszésének, akaratának. Ezzel elérkeztünk ahhoz a dogmatikai nehézséghez melyet a levél most olvasott részlete (19b—22. v.) jelent teológiai ítélőképességünknek. Lehet-e olyan keresztyén élet, amelyben Isten előtt nem vádolják a hivő embert a vétkei? Továbbá: helyes erkölcsi cselekvésének tudata hozza magával a hivő ember Istenhez forduló nyugodt bizodalmát? Ezekkel a kérdésekkel nemcsak a reformátori teológia fordul szembe, hanem a levél más helyei is. Mindjárt a most olvasott részlet teológiai ellentétet állít elénk: Hz egyik mondatban Isten megértő szeretetének nagysága adja a szív nyugalmát, a másik mondatban viszont a szív nyugalma Isten előtt a helyes életfolytatásunk következménye. Mindenekelőtt vegyük figyelembe, hogy a levélíró nem talált ellentmondást a sorai között. Ennyi áttekintő képességet fel kell tételeznünk a szerzőről. Ezért joggal támadhat az a gyanúnk, hogy mi túlságosan dogmatikus szemmel közeledünk a szöveghez, amikor teológiai nehézséget fedezünk fel benne. A levél egészében megfigyelhető, hogy íróját nem „dogmatikus", hanem lelkipásztori szándék vezeti. Valószínűnek kell tartanunk, hogy ebben a szakaszban is a pásztori szempont érvényesül két egymás mellé tett gondolatban: az egyikben a bűnei miatt nyugtalan hivő embert vigasztalja Isten kikutathatatlanul nagy kegyelmével, a másikban közvetve ismét biztat a keresztyén élet élésére, a szeretet gyak rlására, mely nélkül nem vihetjük bizodalommal Isten elé kéréseinket. Ez látszik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, mely 165