Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

A felnőttek szerepe a mával való kapcsolat. Ök azok a gyülekezeti tagjaink, akik nem engedhetik, hogy élettől idegen hellyé váljék a templom. Átmentek a nagy korfordulón, ismerik a háborúk poklát, benne élnek a mai életben, ott dolgoznak a földeken, műhelyekben, gyárakban, íróasztaloknál. Az a jó, ha magukkal hozzák az istentiszteletre minden tapasztalatukat, azt a világot, ami körülveszi őket családban, munkahelyen, társadalomban. S így, mai lélekkel hallgatják az igehirdetést. Mai látással szólnak hozzá a gyülekezet életének alakításához felelős tisztségükben mint presbiterek, gondnokok, felügyelők. Amikor pedig kilépnek a templomból, nem félreeső szigetet hagynak maguk mögött, ahol megpihentek az élet küzdelmeiben, hanem magukkal viszik hétköznapjaikba, otthonukba és munkájukba a tanácsot, erőt, szeretetet, reménységet, amit kaptak az istentiszteleten. A fiatalok szerepe a kérdezés. Friss lelkek, akik semmit sem vehetnek megszokottnak az egyházban. A gyermek világra táruló, ámuló kíváncsiságával, az ifjúkor kritikus érzékével fogadják szavunkat. Nem elégednek meg tekintélyi feleletekkel. Csak meggyőző, a tudományos világképpel megegyező és életünkkel bizonyított válaszokat adhatunk kérdéseikre. Megérzik szeretetünket is, vagy annak hiányát: az életre felkészülésükben, szárnypróbálgatásukban, útkeresésükben baráti szívvel, megértéssel állunk-e melléjük, vagy felülről mondott, oktató szóval? Őszinte kérdezésük éppen abban segíti az egyházat, hogy életközei módon újra végiggondolja minden tanítását. S töprengjen: hogyan tud vele segíteni az embereknek az életükben? A szerep után az igény: mit vár mindegyik nemzedék a gyülekezetben? Az öregeknek nagy szükségük van a megnyugvás békéjére. Arra, hogy Isten iránt való hálával tudjanak visszatekinteni életükre. Csendesen, belső keserűség nélkül fogadják utolsó évtizedeikben, éveikben erejük fogyását, egészségük megrendülését, életlehetőségeik szűkülését, a „virágok" hullását. Felfedezhetik az alkony derűs napsugarát: új örömök megcsillanását, amely most vár rájuk unokáik mosolyában, hasznos segítségük jóleső tudatában, a csendes szemlélődésben, békés öregségben. A halál óhatatlan közelségének árnyékában mindehhez hozzátartozik a feltámadás és örök élet reménységében való megerősödés. A. búcsú nehéz órái közeledtén, a sötét kapu felé lépegetve Isten sze101