Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Ezékiel - az író, a költő, a reménység és az élet prófétája

pap, akinek testileg-lelkileg „hibátlannak" kellett lennie, akit a „legegyszerűbb embernek" is meg kellett értenie, lelki vagy testi beteg lett volna, az merő tévedés. Tévedés, mert minden ilyen vélemény a hétköznapiság nagyon szürke és földhözragadt tapasztalatain alapszik, és ezek, az ilyesfajta tapasztalatok Ezékiel esetében egyszerűen megtévesztik becsapják az embert. Tehát igaza van Németh Lászlónak: Ezékiel „néma" próféta volt, mert igehirdetői, bizonyságtevő szolgálatát írói, költői, művészi adottságai határozzák meg - ezeknek az Istenadta ajándékoknak határtalanságával együtt. (Zárójelben el kell mondanunk azt is, hogy vannak ószövetségi kutatók, akik a prófétát rossz írónak, rossz költőnek tartják. Ezek a kutatók egy dologhoz nem értenek, egy másikról pedig nem vesznek tudomást. Amihez nem értenek, annak bizonyítására itt nem tudok eredeti - tehát héber nyelvű - szövegeket közölni, amelyek bizonyítanák - mert minden fordítás, így a kezünkben levő magyar is, csak árnyéka az eredetinek -, hogy a világirodalom legjelesebb költői, írói közé tartozik. Amit pedig kifogásolnak: ellentmondásosak a szövegbeli tények, adatok; pongyola a fogalmazás; döcögnek a költői sorok stb., ezt egyszerűen azzal lehet és kell magyaráznunk, hogy már a próféta idejében és annak utána is voltak „szerkesztők" és szövegmásolók. Ezeknek a tevékenysége mindenkor szükséges, de nem mindig áldásos. Nem mindig az, mert kötelező buzgóságukban gyakran ott is javítgatnak, helyesbítenek, ahol ezt nem kellene, nem illene tenniök. Viszont az a szöveg, ami hitelesen ránk maradt - a hitelességet a kumráni leletek több mint hiteltérdemlően bizonyítják -, az író-költő próféta és a „szerkesztők" közös munkája. A szöveg szépsége, pontossága Ezékieltől való, a netalántáni tudálékos pongyolaságok és pontatlanságok a különben jóindulatú, de mindent érthetővé tenni akaró, névtelen szerkesztők és másolók tevékenységét jelzik.) Ezékiel hát író-költő próféta volt, aki „némaságában" írta le igehirdetéseit, bizonyságtevéseit, és a már leírt, rögzített próféciáit csak egy adott alkalommal, egy általa - Isten által - meghatározott, alkalmasnak látszó időpontban mondotta el (azt sem lehet kizárni: olvastatta fel), ábrázolta. Megvárta azt a pillanatot, amikor szólania, cselekednie kellett, és azt az alkalmas helyzetet, amikor Isten élő üzenete a legnagyobb valószínűséggel éri el, érheti el a különben felkészületlen, megzavarodott, de a vigasztalásra váró és a jövő reménységébe kapaszkodni vágyakozó gyülekezetet. A hívő embert, a hitében megerősödni, a mások hitét ébreszteni kívánó - a történeti, a szakmabeli és a tudmányok által megbizonyított tények előtt mindig kritikusan meghajló - szentírás-kuta7