Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

VI. Jézus szenvedése és halála

VI. JÉZUS SZENVEDÉSE ÉS HALÁLA A kereszt A kereszt eredetileg nem keresztyén jelvény, hanem rablók és lázadók kivégzésének eszköze. A kegyetlenségig szigorú perzsa uralkodók találták ki, Nagy Sándor átvette tőlük, elterjedt a hellénizmus világában, és Afrikán át került el Rómába. Palesztinában Nagy Heródes egyik elődje, Alexander Jannaeus alkalmazta először. Egy farizeusi felkelés leverésének örömére rendezett lakomán 800 felkelőt végeztetett ki, udvarhölgyeinek szórakoztatására (Jos. A. 13:14,21). Kínos kivégzési mód volt és szégyenletes. Római polgárokkal szemben nem alkalmazták. De a lázadókat elrettentésül sokszor ezrével feszítették keresztre. Jézus nem az egyetlen keresztrefeszített, hanem a sok ezer közül egy. Ha az első keresztyének kiejtették Jézus nevét és elmondták, hogy kereszten végezte életét, akkor azonnal az a benyomás támadt, hogy ők egy rablónak vagy egy lázadónak az emberei. Nem is beszélhettek róla másképpen, csak úgy, hogy ez a Keresztrefeszített feltámadt. De akkor megint magyarázatot kívánt, hogy hogyan volt lehetséges a keresztrefeszítése. Ezért alakult ki leghamarabb a Jézusra vonatkozó hagyománynak az a része, amely Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról szólt. Lukács ennek a hagyománynak alapján írja le Jézus szenvedését és halálát. Márk evangéliuma nyomán halad, de tudósítását az teszi értékessé, hogy egy számunkra ismeretlen forrást is használ, és így több olyan részletet mond el, amelyet csak tőle ismerünk. Lukács előkészítette olvasóit Jézus szenvedésére és halálára az evangélium eddigi részében is. Nemcsak azt mondta el, hogy Jézusnak Isten terve és az Írás szerint szenvednie „kell" (9,22), hanem megláttatta, hogy a Jézus működése nyomán támadt összeütközésekből következett szenvedése és halála. Ezek az összeütközések nem lényegtelen kérdések körül, hanem a főkérdés: Jézus Istenfiúsága és a 315