Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. II. 25:15–52:34 (Budapest, 1969)

Vigasztaló jövendölések Északizráelről 30:1—31:40

gyon emberi, de mély értelmet kap ezzel a személyes vigasszal a prófécia (És 66:13): nem mind tér ugyan vissza (vö. 31:2), de a megmaradtak mind hazatérnek és újból örülhet gyermekeinek az ősanya. A második szakaszban (18—19) is kesergést hall az Űr. Efraim azonban nem azért kesereg itt, mert sokat kellett szenvednie, hanem mert vétkezett. Efraim (= Északizráel) belátja végre, hogy megérdemelte Isten fenyítő kezének csapásait, mert mint valami megzavarodott fiatal marha szembe helyezkedett Isten akaratával (vö. Hós 4:16, 10:11) és töredelmesen emlékezik vissza „ifjúsága gyalázatára" (19. v.), azokra a bűnökre, amiket története elején elkövetett (vö. Zs 106:6k). Bűnét megbánva könyörög Istenhez Efraim: „Téríts haza, hogy megtérjek!" — amit így is lehet fordítanunk: „Téríts meg, hogy haza térhessek!" Az első esetben az a kérés értelme, hogy a hazatérés teszi lehetővé a megtérést Istenhez. Amíg a fogságban sínylődik a gyülekezet, addig még zavarja az igazi bűnbánat szavát az egyéni elkeseredés és nyomorúság. Az egyén és nép csak akkor tudja szabadon szolgálni Istent, ha bűnbocsánatban részesült, amit éppen a hazatérésben tapasztalna meg a gyülekezet. A második esetben viszont azt jelenti a kérés, hogy az igazi megtérést csak maga Isten tudja az emberben és gyülekezetben megvalósítani. Lényegében mindkét értelmezésnek igaza van, hiszen azzal a hitvallással, hogy „Te vagy az ŰR, az én Istenem" (19b), még nem lehet beszélni a szív megtéréséről is. A 20. vers, mint különálló szakasz, egészen érdekes stílusban fogalmazódott. Isten beszélget önmagával. Bepillantást enged saját szívébe. Csodálkozó kérdéssel kezdi, amit saját magának tesz föl: „Hát nem drága fiam Efraim és gyönyörűséges gyermekem?!" Vagyis: Mit találok ebben a népben, hogy nem hagyom magára, sőt újra meg újra rá kell gondolnom? Igaz ugyan, hogy Isten „egyszülött gyermeke" Efraim. Ez a tény azonban nem jelenti, hogy a köztük levő kapcsolat felbonthatatlan. Különben is, minden oka meg lett volna Istennek, hogy megharagudjék engedetlen gyermekére és elvesse. Neki magának is csodálkoznia kell tehát azon, hogy Efraimot ma is kedves gyermekének tartja. Egy belső muszáj hajtja Istent, hogy kegyelmes legyen a méltatlanhoz. Megremeg belsőjében, ha rágondol: „Hogy adhatnálak oda Efraim? Hogy szolgáltatnálak ki Izráel? ... ellenem for148-