Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. II. 25:15–52:34 (Budapest, 1969)

Vigasztaló jövendölések Északizráelről 30:1—31:40

itt szó, amikor kozmikus tragédiák vezetik be a Messiás visszajöttét, hanem az egész történelmi világrend megváltozásáról, amikor népek tűnnek el a történelem színpadáról. De Izráel túléli ezeket a változásokat. Ez a megmenekülés azonban nem a véletlen műve lesz. Isten nyúl bele hatalmasan a történelembe. Egyedül neki köszönheti Jákób a szabadulást, amiről a 8. és 9. versben van szó. Isten szedi le nyakáról az igát és ő szakítja szét a köteleket. Ö vet véget az idegen uralomnak, hogy azután igazi Uruknak, Istenüknek szolgálhassanak, mégpedig a dávidi nemzetségből való királyuk vezetésével. Már 3:15-ben találkoztunk Jeremiásnál — ha csak általánosságban megfogalmazva is — azzal a gondolattal, hogy Isten szíve szerint való pásztorokat ad népének. Itt még konkrétabban beszél erről Jeremiás, ami arról tanúskodik, hogy ő is ismerte és el is fogadta a messiási reménységet (23:5k). Ezért szólítja meg erőteljes szavakkal Jákobot, hogy ne féljen (10—11. v.). mert a jelenlegi nagy nyomorúság éppen azt jelenti, hogy Isten haza hozza népét és békében élhet majd a régi hazában. A megszólítás, „Jákób szolgám", arról tanúskodik, hogy nem szüntette meg szövetségét választott népével. A bekövetkező nagy átrendeződés állami létüktől fosztja majd meg azokat a népeket, amelyek között most Izráel diaspóraszerűen él (2Kir 17:6. Asszírián kívül megnevezi most egész Mezopotámiát és Médiát). Izráel esetében csak „igazságos fenyítésről" (tehát „mértékkel!"), mert Izráel Isten szolgája, az ő védelme alatt van és új feladatokat akar még Isten reá bízni. Nem elpusztítani akarja népét, hanem nevelni. A bűnt, itt Izráel bűnét, nem nézi el! Legszívesebben megóvná ugyan minden fájdalomtól és veszedelemtől, ami reá vár, de nem feledkezhetik meg arról, hogy Izráel megérdemli a büntetést, „nem ártatlan egészien" (vö. Ex 34:6). Isten igazsága nem engedi meg, hogy büntetlenül hagyja a nép bűneit, de ez a büntetés nem jelenti szövetségi szeretetének a megszűntét. Nem Isten utolsó szava az ítélet, hanem csak átmenet az Isten ajándékozta üdvösséghez vezető útra. Az Isten üdvözítő akaratának a nevelő szándékában oldódik fel a feszültség Isten szeretete és igazsága között. 141-