Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

ellen irányul, ti. az emberi erőbe vetett kizárólagos bizakodás ellen. Elsősorban az Egyiptommal kapcsolatos szövetségi politikában jelentkezett ez a hamis bizakodás, amely azután kapcsolódott az idegen kultusz különböző praktikáiba vetett reménységgel és azzal a következménnyel járt, hogy az Istenbe vetett hitet és reménységet rendítette meg, majd ölte ki a gyülekezetből. Az emberektől való félelem és az emberbe vetett bizalom mindig az istenfélelem és az Istenbe vetett bizalom hiányát jelzi. Ezt az életigazságot az a hasonlat hozza egyetemes emberi nevezőre, hogy a saját testi erejében bizakodó ember olyan, mint a vadciprus a vadonban, amely hamar elszárad, mert nem kap életerőt és gyümölcstelen marad. A 7—8. versek áldásmondása az Istenbe vetett bizalom következménye. A bölcsességirodalomban gyakori képpel a víz partjára ültetett fának a hasonlatával a súlyos megpróbáltatásokat is kiálló életerőt ecseteli, amely az Istenbe vetett bizodalomból táplálkozik. Jeremiás saját élettapasztalatát sűrítette ebbe a megállapításba. ISTEN ISMERI AZ EMBERI SZIVET 17:9-10 9 Csalárdabb a szív mindennél, végzetesen romlott. Ki tudná kiismerni?! 10 Én az ŰR vizsgálom meg a szívet és próbálom meg a veséket

1, hogy megadjam kinek-kinek, amit útjaiért és cselekedetei gyümölcséért megérdemel.

2 1 Vö. 11:20, 20:12, lSám 16:7, IKrón 28:9, Zs 7:10, 26:2, 139;23k, Péld 17:3, Róm 8:27 Jel 2:23. — 2 Vö. 32:19, Zs 62:13, Róm 2:6. Jeremiás saját élettapasztalatai tükröződnek a 9—10. versekben is, amelyekben az emberi szív kikutathatatlanságát tárgyalja. A szív azonban nem elsősorban az emberi érzelmeknek, hanem sokkal inkább az emberi gondolatoknak a 186.