Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

A szakasz egyszerű kí-vel (amit egyébként a BH helytelenül törlendőnek javasol GS-el összhangban) kapcsolódik az előzőkhöz, mert a 15:2—4-ben meghirdetett isteni ítélet közelebbi indokolása és részletezése szerepel benne. A sok perfektum (prefectum propheticum) pedig arról tanúskodik, hogy a próféta megtörtént esemény fölött mondja el panaszdalát. Jeruzsálem városállammal kapcsolatban a 2Kir 24:2ben leírt háború jöhet csak számításba, mert 597-ben a város maga szenvedett csak, nem a vidék, mint itt. A bajba jutott várossal senki sem vállal szolidaritást. De nem is érdemli meg, hogy „békessége" (= hogyléte) felől érdeklődjenek az arra járók, hiszen saját vétkeikért bűnhődik. Fölcserélte az isteni rendet emberi sorrendre: az ember vetette el Istent, az ember fordított hátat Istennek (vö. 7:24). Ezért nem lehet — emberileg szólva — csodálkozni azon, hogy Isten bele fáradt a szánakozásba és hogy megmutassa, ki az Űr, pusztító ítéletével közeledik a lázongó emberhez. Az isteni ítélet hagyományos terminológiáját használja Jeremiás: Isten kinyújtja kezét a város ellen. A 7. versben közelebbről kifejti az ítélet módját. Jeremiás minden bizonnyal azt akarja mondani a szórólapát gyakran szereplő hasonlatával (vö. Mt 3:12, Lk 3:17), hogy a vidéki lakosság egyik részét elhurcolják, a másik rész (9b) a fegyver áldozata lesz. A kapuk itt is, mint 14:2-ben a vidék lakossága, itt azonban a háború színtere is, ahol a hatalmas Isten „szelel". A szérűk egyébként elég gyakran voltak a városkapuk közelében. A következőkben a nők sorsán szemlélteti Jeremiás a háború következményeit. Számtalan özvegy siratja elesett férjét, a fiatal anyák életük delén meghalt fiaikat elveszítve félelem és rémület közepette élnek. Egy hétgyermekes anya összes fiait elveszítette és amikor a hírt megmondják neki, holtan rogy össze. A keleti anyának nemcsak a boldogsága, hanem a becsülete is a fiaiban van. Nemcsak a fájdalom, hanem a szégyen is összetöri a szívét és meghal velük együtt, mert nélkülük sem becsülete nincs már az emberek előtt, sem értelme az életének. így végződik a nagy szárazság idejéből való panaszdal a ki167.