Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

1 Vö. BH. — 2 Vö. 4:25, 8:14. — 3 Vö. És 13:22, 34:13. — 4 Vö 3 :17, 7 : 24. — 5 Vö. 42:16, 44:27, 49:37, I>ev 26:33, Deut 28:64, Ám 9:lkk. — 6 Vö. 4:20, 6:26. — 7 Vö. 6:11. — 8 Vö. 7:33, 8:2, 16:4. — Ez a hosszabb szakasz a következő gondolati és tartalmi egységekre bontható föl: Az egész szakasz központi témája a „panaszdal", amit maga a próféta kezd el a kikerülhetetlen katasztrófa láttára (9). Ehhez kapcsolódik a Jeruzsálem fölött kimondott isteni ítélet (10). A 11—15. versek prózában mondják el, hogy ami történik, az Isten akarata és nem történelmi szerencsétlenség. Majd a 16. versben maga Jeremiás szólítja föl gyászénekre, siratóénekre a hivatásos siratóasszonyokat és siratóénekre tanítja Jeruzsálem asszonyait (20kk), miután hallja az odamenekült lakosság panaszát (18). A próféta siratóéneke (9:9—15). — Népének a pusztulását, a főváros lerombolását, az egész ország kihaltságát annyira biztosra veszi Jeremiás, hogy máris maga előtt látja a romokban heverő Jeruzsálemet és a kihalt legelőket. De nemcsak az ország lakossága, hanem a madarak és a vadállatok is, tehát minden élőlény elmenekül a sivár pusztává vált vidékről (9). hogy azután az utóbbiak hamarosan megint megjelenjenek, ahol a legkevésbé várják őket: A főváros romjai között, ahol most még nyüzsög az odamenekült embertömeg. Halotti csend ül a lakatlan földön (vö. 4:23kk). A 10. versben azután maga Isten veszi át a szót a prófétáktól. Talán azért, hogy még most is és újból lerombolja azt a tévhitet és hamis reménységet, amiről már 7:lkk-ban szó volt: Jeruzsálem sem marad meg, hanem sakálok tanyáznak majd benne, és Júda megmaradt városai is lakatlanok lesznek. Nem valamilyen idegen nagyhatalom terjeszkedési politikája okozza ezt, hanem mert az Isten így akarja. A 11—15. versek prózában kérdeznek a katasztrófa oka után. Az összefüggést megszakítják ugyan és az exegéták későbbi betoldásnak tekintik, de tartalmilag idevág és arról tanúskodik, hogy amikor később a gyülekezetben felolvasták lekcióként a 9—10. verseket, a gyülekezet szájából hangzott el a 11. vers (bevezetve az eredeti versformában megmaradt prófétai retorikai kérdést) és arra válaszol a lekció olvasója a 12—15. versekkel, megtoldva az ítéletet hirdető igét azzal, hogy a megmaradtakat pedig szétszórja Isten a népek között 119.