Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

A nép engedetlensége nemcsak erkölcsi, hanem vallásos téren is megmutatkozott. Arról értesülünk itt, hogy „förtelmességeiket" (más fordítások szerint: „szörnyetegeiket", vö. 32:34), azaz bálványképeiket Isten templomában állították föl. Ilyen rövid életű volt a jósiási kultuszreform és Ez 8 is arról tudósít, hogy a fogság előtti kor végén megint voltak istenképek a templomban. Még borzalmasabb volt a gyermekáldozat a Hinnóm völgyében (vö. 19:5, 2Kir 23:10). A népi hite szerint Isten kívánta a gyermekáldozatot és Jeremiás ezt a tévhitet támadja meg itt (vö. 3:24, 32:35, Zs 106: 38). Nem tudjuk pontosan, hogy milyen volt ez az áldozóhely. Talán csak a szabadban fölállított oltár volt, mögötte az istenség képe és előtte egy gödör, amelyben égett a tűz. A próféta különben egy verses felszólítással kezdi ezt a szakaszt (29): Sión leánya kezdje el a siratóéneket (a haj levágása hozzátartozott a gyászhoz, vö. Mik 1:16). Eredetileg talán nem itt volt a helye ennek a jeremiási versnek. De mert a 32. verssel a büntetésről van szó, ami követi a kultikus romlottságot és az egész országot a halottak temetőjévé teszi, jól vezeti be ez a vers az egész szakaszt tartalmilag is. Büntetésként ellenséged foglalja el a várost. Annyi lesz a halott, hogy a Hinnóm völgye az öldöklés völgye lesz és magát az addig „szentnek" hitt helyet is temetővé teszik. Sőt odáig fajul a helyzet, hogy senki sem lesz, aki eltemesse a halottakat: az ég madarai és a föld állatai lakmároznak rajtuk. Halotti csend borul Júda városaira és Jeruzsálem utcáira. De még az eltemetett halottaknak sem lesz nyugtuk. A zsákmányra éhes hódítók a halottakat is kiszórják a sírokból — elsősorban az előkelők sírját fosztogatják ki —, és trágyaként fekszenek majd a földön. Csontjaik ott hevernek és fehérlenek a napon. Rájuk tekint a sápadt hold és a fénylő csillagok, amelyek előtt életükben annyiszor leborultak. Most csontjaik folytathatják a csillagimádást, amely az egész akkori Keleten (különösen Asszíriában, Babilóniában és Föníciában) igen elterjedt és Áház meg Manassé idején behatolt a jeruzsálemi templomi kultuszba is (2Kir 16:10kk, 21:3.5, 23:12). Jósiás megszüntette ugyan (2Kir 23:4kk), de Jójákím újból bevezette (2Kir 24:3). 107.