Muntag Andor: Ámósz próféta könyve (Budapest, 1978)

Isten dicsőítése 9,5-6

formula, vagy úgy magyarázható, hogy a földrengés csak egy részét érinti a földnek, ezek az alapok pedig messze a föld szélén vannak. De vajon nem árulkodhat-e a doxológia a gyülekezet Istennel folytatott tusakodásáról? Szándékos is lehet az, hogy éppen itt meghagytak valamit a régi formulából, és újra megszólaltattak valamit a mindent megváltoztatni tudó Istenről szóló énekből (vö. 5,8). Ha így nézzük, akkor ez a doxológia lehet a gyülekezet „fellebbezése" az ítélettel sújtó Istentől ahhoz az Istenhez, aki palotájának alapjait a földre helyezte, és aki gondoskodik is erről a földről. Nem biztos, hogy a doxológiákat Ámósz írta, de biztos, hogy Ámósz próféciái nyomán születtek. Az is látszik, hogy nem véletlenül kerültek arra a helyre a könyvben, ahol most vannak, így szabad feltételeznünk azt is, hogy a próféciák legnagyobb mélységének elérésénél a gyülekezet is mindent belevet a küzdelembe. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a mi logikánk számára ilyen furcsa szövegű „választ" találunk itt Ámósz kemény hangú próféciájára. Az alapgondolattal sok helyen találkozunk a Szentírásban: a hit merészségével ragaszkodni ahhoz, hogy az Isten nem elpusztítani, hanem megáldani akar (vö. lMóz 32,27; Jób 19,25—27; Mk 7,27-28). 149