Kiss Jenő: A megigazulás útja. Törvény vagy evangéliom. A Galáciai levél (Sopron, 1941)
3. Főrész. Gyakorlati intések a helyes keresztyén életfolytatásra
52 semmi, akkor ne is akarjon valaminek látszani. Ne mutasson többet, mint ami, mert magát csalja meg. Isten ugyanis igaz lényege szerint ismeri az embert, és ha az ilyen ember, ahelyett, hogy megváltoznék, csak mutatja ezt, akkor Isten ítéletét nem fogja elkerülni. Ezért csalja meg önmagát. És ha önvizsgálatának eredménye az, hogy magát Krisztus hű követőjének tekintheti, ezzel ne dicsekedjék mások előtt, mint a farizeusok még imádságukban is. (L. a farizeus és publikánus példázatát.) Ez megint bűn lenne, lelki gőg. Legfeljebb önmagában adhat hálát Istennek Sámuel szavaival: Mindeddig segítségül volt nékünk az Ür. Az 5. v. gondolata nem áll ellentétben a 2. v. felhívásával, hogy egymás terhét hordozzák. Rokon Róm. 14, 12.-vel. Ügy értelmezhető a látszólag szemben álló két felhívás, hogy a hívő igenis törődjék felebarátjának lelki nehézségeivel, de e közben és épen ez által a magáéról se feledkezzék meg, hiszen meg van a saját feladata, kötelessége, terhe, amelynek betöltéséért maga felelős. A köteles felebaráti szeretet tehát nem jelentheti azt, hogy magam tétlenül, dologtalanul éljek és mindent felebarátomtól várjak. (II. Thess. 3, 6—13.) így lesz lelkiismerete nyugodt, tölti el belső öröm és csendes boldogság. Nem törődik a világ ítéletével, ki-ki a maga munkakörében végezvén el dolgát, amint ennek jelentőségére Luther is nyomatékosan rámutatott. Amit az ember vet, azt aratja: VI. 6—10. v. 6, 7 „Akit az igében tanítanak, közölje tanítójával minden javát. Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg. Mert, amit vet az ember. 8 azt aratja is. Mert, ha valaki vet a testének, a testből arat veszedelmet. 9 aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örökéletet. A jó cselekvésben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idején aratunk, ha meg nem 10 lankadunk. Azért, amíg időnk vagyon, cselekedjünk jót mindenekkel kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel." 6 Az Ürnak szava alapján: Méltó a munkás az ő jutalmára (Lk. 10, 7.), és az I. Kor. levél 9. f.-ének fejtegetése értelmében hangsúlyozza itt is, hogy az, akit az igében tanítanak, vagyis a keresztyénség lényegébe beavatnak, ezért lelkitanítóját a szükséges testi javakkal köteles ellátni. Már Barnabás levele hangsúlyozza ezt, mint e helyre vonatkozó legrégibb kommentár. (19, 8.) Az igehirdető munkája már ekkor is fő- és nem mellékhivatás volt. Nem magára gondol, hiszen a korinthusiaktól sem fogadott el semmit és inkább éjjel dolgozott, hogy nappal az evangéliumot hirdethesse. Voltak tehát munkatársai, akik, ha valahonnét eltávozott, helyetteseiként vigyáztak a gyülekezetre, tanították azt és 7—8 az apostolt is értesítették a mindenkori helyzetről. Ezekről való gondoskodást köti az olvasók lelkére azzal a komoly figyelmeztetéssel, hogy Istent nem lehet 9 félrevezetni. Isten igaz bíró, nem lehet kijátszani, vagy épen megcsúfolni. A maga idejében aratunk, a paruzia, az ítélet alkalmával. Itt is a mindenütt megtalátható eschatológiai beállítást találjuk meg, a végső számadásra való komoly utalást és ennek alapján a földi életnek, mint erre való kellő előkészületnek az értékelését. Itt és most dől el az ember számára az ítélet kérdése és ezzel az egész örökkévalóság. A földi élet egyedül álló nagy jelentősége. A vetés és aratás képét II. Kor. 9, 6—10.-ben is használja. Lehet a Hegyibeszéd intésére is gondolni a romlandó és romolhatatlan kincsekkel kapcsolatban. 10 Ha a szeretet által tevékeny hit igyekszik is mindenekkel jót tenni, de természetes, hogy különösképen teszi ezt a rászoruló hitsorsosokkal, Károli fordításával:
