Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

27. 28. 29. 30. 31. 22. 23. 24. 25. 26. 27. mondom nektek, nem azért kerestek engem, mivel jeleket láttatok, hanem mivel ettetek a kényerekből és jóllaktatok. Ne veszendő ele­delt szerezzetek magatoknak, hanem olyan eledelt, mely megmarad az örök életre, melyet az Embernek Fia ad nektek. Mert őt az Atya, az Isten [az ő saját bélyegével] pecsételte meg. Ekkor azt mondták neki: Mit tegyünk, hogy Isten műveit munkáljuk? Jézus így felelt nekik: Istennek a műve az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött el. Ekkor azt mondották neki: Micsoda jelt mutatsz, hogy lássuk, és higgyünk neked? Mit ,munkálsz'? Atyáink a mannát ették a pusztában, amint meg van írva: „Mennyből való kenyeret adott nekik enni". 31. vs. v. ö. II. Móz. 16, 4 és 15; Zsolt. 78, 24; Nehem. 9, 15. A következő vitabeszéd helyzetképét az evangélista kissé körülmé­nyes mondatszerkesztéssel adja meg. A Genezáret-tavának keleti part­ján „álló", azaz inkább ottmaradt sokaság „látja", helyesebben megálla­pítja, hogy az előző nap ott volt egyetlen hajón a tanítványok Jézus nélkül távoztak el. Tibérias" felől jövő hajókon azonban az ott mara­dottak átkelnek a tó nyugati partjára s ott megtalálják Jézust. A soka­ság „keresi" őt, Jézus ezt a keresést elutasítja, mivel csak az éhség kielégítésének a tudata, a jóllakottság van mögötte, nem pedig az, hogy felismerték a „jelet". Nem látják meg, hogy a csoda túlmutat önmagán, sőt a sokaságot eltöltő messiási várakozásokon is, túl mutat oda, ahol a kenyér „örök életre megmaradó eledellé" válik és — a következő vitabeszéd szóhasználatát véve alapul, — meglátják az „élet kenyerét". Galilea lakossága általában szegény volt s kénytelen volt erősen meg­dolgozni a mindennapi kenyérért. Ezért érthető, ha eltöltötték a kenyér­gondok, és ha az emberek keresték a könnyebb megélhetés lehetőségeit. Talán ez is tükröződik Jézus szavaiban, amikor el akarja vonni a sokaság tekintetét a „veszendő eledelről" és „az örök életre megmaradó eledelre" irányítani. Az ember a „veszendő eledelt munkálja" (ahogyan a görög kifejezés pontos fordítása mondja): munkával szerzi meg, biztosítja magának. Jézus ugyanezt a kifejezést vonatkoztatja „az örök életre meg­maradó eledel"-re is, noha azt nem lehet úgy „munkálni", megszerezni és biztosítani a magunk számára, mint a mindennapi kenyeret. Azonban Jézus nem tekinti az embert a hozzá való viszonylatban személytelennek, olyasvalakinek, aki tisztára elszenvedi azt, ami vele történik. Ezért kell az embernek „Jézushoz menni" és ezért kell „munkálni" az örök életre megmaradó eledelt, azt az eledelt, melyet „az Embernek Fia ad" s ez azt jelenti, hogy „ajándékoz". Ezt az ajándékot csak a mennyből alászállott (v. ö. 3, 13) Ember Fia adhatja, az, akit az „Atya, az Isten a saját bélye­gével pecsételt meg". Őt az Atya úgy küldötte el, hogy nemcsak fel­hatalmazást adott neki az élet adására (v. ö. 5, 21), hanem a hitelesí­tés igazolását tanúsító bélyeggel is megjelölte őt s ezzel meg is szentelte <i T i b é r i á s, a Genezáret tavának a nyugati partján fekvő város, melyet Heródes Antipás Kr. u. 26 táján alapított és Tibérius császár tiszteletére nevezett Tibáriasnak. Tibáriásba Jézus korában izraeliták lehetőleg nem tették be a lábukat, mivel az sírokra épült s így tisztátalannak számított. Heródes Antipás a várost székhelyévé tette. Talán tibériási volt a Luk. 8, 3-ban említett Johanna, Khuzának, Heródes Antipás egyik intézőjének a felesége. — Később Tibériás lett a palesztinai zsidóságnak és az írástudománynak egyik középpontja, szent város, ahol ma is mutogatják a híres Akiba rabbi és a középkorban élt Maimonides sírját. •98

Next

/
Oldalképek
Tartalom