Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

14. 15. hallgatva Jézus tanítását, este már fáradt. Itt nincs szó arról, hogy Jézus tanította volna a népet — ez részben magától értetődik, részben lényegtelen az evangélista elbeszélése számára. Jézus maga fordul „kísértő", azaz a hitet és a beléje vetett bizodalmat „próbára tevő" kérdéssel Fülöphöz: ő maga tudja, hogy mi a szándéka. Azután maga ad parancsot a nép letelepítésére és maga osztja ki a kenyeret: egyes kéziratok, melyek a szokásos magyar fordítás alapjául is szolgáltak, úgy mondják, hogy Jézus először a tanítványoknak osztott s azok adták tovább a kenyeret a népnek. Ez a szöveg, mely valószínűleg a szinoptikus fogalmazásból származik (v. ö. kül. Mát. 14, 19), lehet, hogy helyesen tükrözteti az esemény lefolyását, de János szövege nyilván hangsúlyozni akarja, hogy Jézus maga cselekszik s hogy ő maga adja a kenyeret, — az „élet kenyerét" — a sokaságnak. Jézus — mondja az evangélista — „vette a kenyereket és hálaadást mondva kiosztotta" a sokaságnak: ugyanezeket a kifejezéseket találjuk az úrvacsora szerzéséről szóló tudósításban. A nagy kenyércsoda és az úrvacsora közt már az őskeresztyénség összefüggést látott: a nagy kenyércsoda mintegy szimbólumává lesz az- úrvacsorának, általa mutatkozik meg Jézus úgy, mint „az élet kenyere", — amint utóbb a vitabeszédek során halljuk. Az úrvacsora keletkezésének szoros kapcsolata van az utolsó páskavacsorával, melyet Jézus tanítványaival költött el: talán ebből a szempontból is jelentős, hogy az evangélista megadja az időpontot, mely körül a nagy kenyércsoda történt: ebben a csodában előre vetíti ragyogását az a páska, melyre a gyülekezet mindannyiszor visszaemlékezik, amikor Krisztus „emlékezetére" töri meg hálaadással a kenyeret. Azonban a kenyércsoda története a negyedik evangéliumban nem válik mintegy „előzetes" úrvacsorává s az evangélista inkább csak a sorok közt emlékeztet az úrvacsorára. Ezt már az mutatja, hogy az öt árpakenyér mellett — árpakenyér inkább a szegények eledele volt! — ott van a „két halacska" is: a szárított hal ugyancsak a szegény néposztálynak a mindennapi eledele. Ezek olyan vonások az elbeszélésben, melyek mutatják, hogy az evahgélista történetet ír le, nem szimbólumot elevenít meg a gyülekezet előtt. Kétségtelen azonban, hogy ez a történet nemcsak az evangélistának volt több mint egy „történet" múló eseménye, hanem „jellé" lett a sokaság számára is. Jellé lett talán azért, mivel a messiástól is várták, hogy újból mannát adjon a népnek, mint egykor Mózes tette a pusztában: a 31. vers nyiltan is utal erre. így válik a sokaság szemében a nagy kenyércsoda a messiási üdvkor elérkeztének a jelévé s ezért „akarják őt elragadni, — mintegy kényszeríteni, — hogy királlyá tegyék", pontosabban: kikiáltsák őt messiási királynak, proklamálják a messiási királyság elérkeztét Jézus vezetése alatt. De Jézus nem ilyen messiási királyság alapítására tör: felismeri a szándékot, hogy „készülnek hozzá" és hogy ez a készülés hozzá alig jelent mást, mint hogy „ettek a kenyérből és jóllaktak". Ezért eltűnik a sokaság szeme elől: Krisztus nem szolgáltatja ki magát a sokaságnak, nem adja magát a kezébe. Krisztust nem lehet úgy „megragadni", kézbe keríteni, hogy mi rendelkezhetnénk vele. Jézus eltávozik „egymagában" a hegyre. Mindig magában marad és társtalan. 96