Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. négy hónap van, de a vetések már „fehérek", azaz érettek az aratásra! Jézus még nem fejezte be a megváltás művét, — milyen nagy idői távolság van az evangélista elbeszélése szerint a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetés és golgotai kereszt, valamint a húsvéti történet közt! — azonban amikor Krisztus cselekszi annak akaratát, aki őt elküldötte és véghez viszi a megváltás művét, melyet az Atya "bízott rá. akkor itt az idők teljessége, a messiási üdvkor, az ítéletet hozó utolsó idő; a vetések fehérek az aratásra. A tanítványok szeme előtt elterülő mezők képpé, szimbólummá válnak és a szimbólum felhívássá lesz a tanítvány számára, hogy felismerje az idők jelét. Jézus igéje döntés elé állít s ezzel eszkatológiai jelleget nyer: „immár" most ebben az eszkatológiai időben „az arató elnyeri bérét és betakarítja a termést az örök életre". Amikor az asszony indítására a samáriabeíiek felkeresik Jézust (30, 40. vs.), akkor megérik az igével elhintett mag termése és Jézus, az Isten küldetésében járó Arató betakarítja termését, „hogy együtt örüljön a magvető az aratóval". Magvető és arató itt azonosak egymással és éppen ezért a kettőnek együttes és közös az öröme. Pedig éppen ebben a vonatkozásban áll meg, erre az esetre szokott érvényes lenni a közmondás: „más a magvető és más dz arató". A magvetés fáradságos munkáját Krisztus végzi: neki magának kell magként a földbe hullania, hogy halálával új életet teremtsen s az elhullott mag gyümölcsöt teremhessen (v. ö. 12. 24). Ennek a fáradságos magvetésnek a termését a tanítványok aratják le, azok, akiket ő küldött el, hogy learassák, amiért nem fáradtak, s hogy a magvetők munkájába álljanak be. Éppen ez jellemzi a tanítvány munkáját: magában az semmi és terméketlen maradna, ha nem „mások"-nak, a magvetőknek a munkájába állana be, ha nem hordozná, segítené és erősítené azoknak a munkája, akikkel a tanítvány a megszakítatlan lelki közösségnek a végeláthatatlan láncolatában együtt dolgozik. A végső alapja ennek a munkának mindig Krisztus, az örök Magvető. Valamiképpen minden tanítvány tapasztalja, amikor learatja, amiért nem maga fáradott, hogy mások munkájába állott be, mások munkájának gyümölcsét aratja. Amikor az evangélista Jézus szavait közli, valószínűleg gondol a samáriai gyülekezetek keletkezésére és történetére (v. ö. Csel. 8, 5—25) s maga előtt látja annak a magvető munkának a termését, mely Jézus samáriai tartózkodásának a nyomán sarjadt úgy, hogy a tanítványok aratták le, amiért végső eredményben nem maguk fáradtak. A 39—42. versek zárják le a történetet. Amire Jézus szavai már utaltak, azt az evangélista most megállapítja: „sokan hittek" Jézusban. Először ennek a hitnek az alapja az asszony tanúságtétele. Amikor azonban maguk hallják Jézust, aki a samáriaiak kérésére két napot tölt körükben, akkor a hívők gyülekezete megszaporodik és most már nem másodkézből veszik a hitet: „Most nem a te beszédedért hiszünk. Mert magunk hallottuk őt és tudjuk, hogy valóban ő a világ Megváltója".

31 Minden igazi hitnek el kell jutnia odáig, hogy nem mások tanúságtételére támaszkodik, — noha minden hit eleinte mások tanúságtételét használja fel. Az igazi hit éppen az, amelyik „tudja", nem észbeli belátás, vagy értelmes érvelés alapján, hanem a hit bizonyosságával tudja, hogy Jézus a világ Megváltója. Evvel a kifejezéssel kiszélesedik az a küldetés, melynek keretében a zsidóság — - és a samaritánusok — az eljövendő :u E vers részletesebb magyarázatához v. ö. ,,Függelék"-ben ,,A világ megváltója"" c. alatt elmondottakat! •78