Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

ennek egyik folyománya, hogy a Garizimen épült templomot 200 éves fennállás után Hyrkanus János Kr. e- 108-ban feldúlta (Jos. ant. XIII, 9, 1). A szentélyt úgy látszik azóta sem építették fel újra, úgyhogy a Garizim hegyén Jézus idejében sem állott templom. A samaritánusok a Garizim hegyét azonban templomuk elpusztítása után is szent helynek tartották, annak a helynek, ahol Istent „imádni kell". A samaritánusok és a jeruzsálemi templom körül csoportosult judaizmus közt éppen az volt egyik fő vitapont, hogy vájjon hol lehet és kell helyesen imádni Istent. Egy az írástudomány emlékeiben többször elbeszélt történet szerint egyik rabbi (a Kr. u. 180 táján élt Rabbi Jismáél ben Josze) egy alkalommal Samárián keresztül ment fel Jeruzsálembe. A Garizim környékén megszólította egy samaritánus avval a kérdéssel, hogy hova igyekezik- A rabbi erre azt felelte: Felmegyek, hogy Jeruzsálemben imádkozzam. Erre a samaritánus azt mondotta: Vájjon nem volna-e jobb számodra, ha ezen az áldott hegyen (= Garizim) imádkoznál, nem pedig azon a szemétdombon (= Jeruzsálem). Ez az elbeszélés igen tanulságosan mutatja a zsidóság és a samaritánusok közt fennálló áldatlan viszonyt, a folytonos rivalitást. A samaritánusok az Ószövetségből csak a törvényt, azaz Mózes öt könyvét ismerték el, tagadták a feltámadáshitet és elutasították az utolsó ítélet képzetét. Viszont ők is vártak egy messiást, akit táeb-nek neveztek. — Az újszövetségi korban az izraeliták és samaritánusok közt nyilván elég feszült volt a helyzet, amiről nemcsak a samáriai asszony története, hanem egyéb újszövetségi adatok is tanúskodnak (v. ö. Luk. 9, 52—53; Ján- 8, 48). A farizeusok által vezérelt írástudomány is ridegen elutasítja őket az első században, míg a második század első felében a hangulat irántuk békülékenyebb. Ennek talán az volt az oka, hogy a samaritánusok a Róma ellen folytatott harcban legalább időközönkent a jeruzsálemi vezetők mellé állottak. A második század végétől fogva azután ismét ellenségesebbé válik a viszony a két nép között. Egy kis samaritánus gyülekezet — egy 1909-i adat szerint 173 lélek — a legújabb időkig fennmaradt Nablusban. A samáriai asszony válasza Jézus kérésére a beszélgetésnek olyan irányt adhatna, hogy annak középpontjába a zsidók és samaritánusok viszonyának a vitakérdése kerülhetne. Azonban nem az asszony válasza határozza meg a beszélgetés további menetét: Jézus szabja meg annak irányát akkor, amikor megfordítja eredeti kérését és úgy áll az asszony elé, mint aki ajándékot hoz és pedig az „élő víz" ajándékát. „Élő víz"-nek az Ószövetség általában a forrásvizet mondja, ellentétben a ciszternákban összegyűjtött vízzel (v. ö. pl. I. Móz. 26, 19; III. Móz. 14, 5; Jer. 2, 13; Zak. 14, 8). Jézus tudatosan kettős értelemben használja ezt a kifejezést, melyet már az Ószövetség is részben képies értelemben alkalmazott (v. ö. Jer. 2, 13; Zak. 14, 8). A zsidó írástudományban az „élő víz" sokszor szolgál a törvény képies megjelölésére: „amiképpen a víz életet rejt magában a világ számára, úgy a törvény (tóra) igéi is életet rejtenek magukban a világ számára" — olvassuk (Szifre Deuteronomium 11, 22 § 48—84a). Míg azonban a törvény követel és elítél, addig Jézus nem a törvény követelésével lép a samáriai asszony elé, hanem az élet ajándékát kínálja fel: Jézus ezúttal is az „Isten báránya", aki nem ítéletre jön, hanem életet kínál fel, vagy ahogyan a történet végén (42. vs.) olvassuk: „a világ Megváltója." Az asszony nem fogja fel Jézus szavának a kétértelműségét és csak arra a vízre gondol, melyet a kútból lehet meríteni. Csak ha Jézus nagyobb volna Jákobnál, akire mint ősatyára büszkén gondol, adhatna Jézus most valami csodálatos úton merítő edény nélkül is „élő vizet". A ICL 11. 12. 13-14 •73