Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

tés ,,koronájában", az emberben, azt Jézus e jelekké lett cselekedetei által kiküszöböli, s új viszonyba hozza az embert Istennel, a megváltás viszonyába, sőt ezen felül felragyogtatja a múlandóság és halál világában Isten teremtő munkájának eredeti dicsőségét. így újítja meg Jézus a teremtett világot jelekké lett cselekedetei által, amikor bőséget ajándékoz a kánai menyegzőn (2, 1—11) és megmutatja az ő „dicsőségét", amikor meggyógyítja a királyi tisztviselő fiát (4, 43—54), a „betesdai" beteget (5, 1—9) és a vakon született koldust (9, 1—7), amikor a pusztában kenyérrel elégíti meg a sokaságot (6, 1—13) és a viharból a partra viszi tanítványainak a hánykolódó csónakját (6, 14—21), végül pedig életre hívja a sírból Lázárt (11, 1—14). Mivel ezek a csodatettek ilyen értelemben válnak „jelekké" Jézusnak a teremtést megújító és a megváltás által annak új isteni tökéletességet ajándékozó műve által, azért azok egyúttal jelei annak is, hogy a megváltásnak az eszkatológikus üdvkora Jézusban és az ő művében valósággá lett. Jézus csodatettei mint jelek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy „az idők teljessége" (Gal. 4, 4) elérkezett és hogy „az Ige testté lett" (1, 14). Sokat vitatott kérdés, hogy ezeknek a jeleknek van-e még másik, mélyebb értelme is. Egyes esetekben ez alig vitatható el. így pl. a nagy kenyércsodához kapcsolódva fejti ki Jézus, hogy ő az életnek a kenyere (6. fejezet). Joggal lehet tehát hangsúlyozni, hogy az 5000 ember megelégítéséről szóló történet úgy állítja elénk Jézust, mint aki maga az élet kenyere. Ezt a „jelet" kell a csodában meglátni. Mivel ezt a „jelet" nem látják meg, azért utasítja el Jézus azokat, akik csak azért keresik őt, mivel „ettek a kenyerekből és jóllaktak" (6, 26). Kérdés azonban, hogy az evangélista minden általa elmondott „jelet" (pl. a kánai menyegzőt) és minden elbeszélést (pl. a templomtisztításról) szimbólumnak vagy transzparensnek akart-e tekinteni. Ebben az esetben az elmondott események elveszítenék a jelentőségüket mint események és végeredményben egyegy tan vagy tanítás szimbolikus, ill. allegorikus keretévé válnának. Ennek a felfogásnak a jogosultságát ill. helytelenségét azonban csak az egyes „jelek" és elbeszélések vizsgálatánál lehet eldönteni. 2, 1—11: A kánai menyegző Harmadnap menyegző volt a galileai Kánában és ott volt Jézus anyja. A menyegzőre meghívták Jézust is tanítványaival együtt. Mikor pedig elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt őhozzá: Nincs boruk. Jézus azt mondotta neki: Asszony, „mi dolgom van nekem veled?" Még nem jött el az én órám! Anyja azt mondotta a szolgáknak: Bármit mond nektek, tegyétek meg! Volt pedig ott elhelyezve hat kőveder a zsidók tisztulási szokásainak megfelelően. Ezek mindegyikébe két-három metréta fért. Jézus azt mondotta nekik: Töltsétek meg a vedreket vízzel. S megtöltötték azokat színültig. És mondotta nekik: Merítsetek most és vigyetek a násznagynak. Azok pedig vittek. Amint pedig a násznagy megízlelte a borrá lett vizet, — és nem tudta honnét való, de a szolgák tudták, akik a vizet merítették, — szólította a násznagy a vőlegényt és 2, 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 4* 51