Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - II. Az evangélista és műve

jelölik meg. Bennük az evangélista mintegy az örökkévalóság csodálatos, véges emberi szemünk számára felfoghatatlan, ragyogó színeiből tükrözteti azt, amit belőlük a hitnek „rész szerint való" ismerésével tudott megragadni. „Minden ő általa jött létre, nála nélkül pedig nem jött létre semmi sem, ami létrejött" (1, 3): ez most már nem vértelen „dogma" a praeexistens Logos részvételéről a teremtés művében, hanem annak a valóságnak a felismerése, hogy a Fiú cselekszi „az Isten cselekedeteit" (9, 3), „azokat, amiket ő, az Atya is cselekszik" (5, 19). Az a Fiú, akinek az Atya megadta, hogy — miként az Atyának, — neki is „élete legyen önmagában" (5, 26), nemcsak egyszer-másszor, esetrőlesetre. időnként és a neki adott isteni küldetés szerint esetlegesen ad életet és teremt új életet, hanem ezt örökkévaló módon cselekszi az Atyával való egységében. így lesz az örökkévaló Logos „világosság" a világ számára (v. ö. 1, 4. 9; 8, 12), Istennek a világ felé fordult kinyilatkoztatásává, azzá a kinyilatkoztatássá, melyben Isten közli önmagát, sőt odaadja önmagát, hogy életet adjon a világnak. Ez a csodálatos, az értelmünk számára felmérhetetlen, csak hitünkkel megragadható titok: „Az Ige testté lett és lakozott miközöttünk és mi láttuk az ő dicsőségét" (1, 14). Csak így valóságos a kinyilatkoztatás: különben csak vérszegény emberi gondolatok Istent kereső vágyódásának a tükröződése, az emberi sejtelmek sokszor beképzelt „Isten-ismerete" volna. És csak így valóban az igaz Isten a mi Istenünk: különben csak „eszme", filozófiai „abázolutum", emberi találgatások kiszikkadt, élettelen tákolmánya, vagy az élet végső titkait kutató, képzeletünk színeivel kifestett mítosz volna. Így azonban Ö az Isten, aki teremt és életet ad „a világnak" s benne nekünk, tőle elszakadt, bűnös embereknek is. A Fiú, aki az Atyával egységben van, az Isten örökkévaló Logosa, „a világ Megváltója" (4, 42): nem azért jött, hogy ítéletet tartson a világ fölött s -hogy azt kárhozatba taszítsa, hanem hogy megváltsa és üdvözítse (12, 47). ej Azok a vonások, melyekkel az evangélista az Isten Fia arcképének egyes vonásait kiábrázolja, főhangsulyukkal az ő isteni dicsőségét emelik ki. Ez szinte azt a benyomást kelthetné, hogy az evangélista Jézus személyében valami a földön járó mitikus alakot, amolyan félistent rajzol elénk. Ez azonban nem így van: egyik evangélista sem hangsúlyozza olyan nyomatékosan Jézus valóságos ember-voltát, szinte egyik sem emeli ki annyira, hogy Jézus hozzánk hasonló ember volt, mint éppen János. Leírja, hogyan fárad el Jézus az utazástól (4, 6) és szorul rá a samáriai asszonyra, mikor vizet akar meríteni, tanítványaira, akik bemennek a községbe, hogy ott élelmiszert vásároljanak neki. Elmondja, milyen emberi eszközöket vesz igénybe a vakon született meggyógyításánál, amikor nyálával sarat készít, stb. (9, 6). Különösen is nagy nyomatékkal emeli ki Jézus érzelmeinek a hullámzását, lelki felháborodását, megilletődöttségét, részvétét Lázár feltámasztásánál (11, 33 kk.). Kevés olyan emberileg megragadó mondat van az evangéliumban, mint ugyancsak Lázár történetében az a két rövid szó: „Jézus sírt" (11, 35). Mindezzel az evangélista aláhúzza Jézus valóságos ember-voltát. Ezzel egyúttal nyomatékosan kiemeli a különbséget Isten és ő közötte, meghúzza a határvonalat az ember-Jézus, aki az Isten Fia, és az Atya között. Ugyanezt hangsúlyozza az evangélista akkor is, amikor elmondja, •352