Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - II. Az evangélista és műve

összeállítva. Ehhez járulnak mint különösen megragadó tanítási formák Jézus példázatai. De nemcsak Jézus tanítását állítják össze a szinop­tikus evangéliumok így egyes mondásokból és példázatokból, hanem az evangéliumi elbeszélés is egyes történetekből tevődik össze, melyeket az evangélisták kapcsolnak egymáshoz oly módon, hogy az eredetileg egymástól független egyes elbeszéléseket egységes keretbe illesztik bele. Mindezzel a szinoptikus hagyomány jellegzetesen tanúsítja, hogy a gyü­lekezetben élőszóval terjesztették és formálták: magánviseli az ú. n. „szájhagyomány" jellegzetes vonásait. Egészen más a negyedik evangélium elbeszélés-formája. Amint fen­tebb láttuk, a negyedik evangélista is használ fel egyes elbeszéléseket, valamint Jézus tanításából egyes igéket, melyek megtalálhatók a szinop­tikus hagyományban. Azonban elbeszélése nem áll keretbe illesztett egyes elbeszélésekből és Jézusnak olyan „beszédeiből", melyeket egyes igékből állít össze. Elbeszélése folyamatos, Jézus igéi szervesen bekap­csolódnak a történet folyamatába, kiszélesednek párbeszédekké és vita- · beszédekké, sokszor úgy, hogy az elbeszélés keretei elvesznek, mintegy eltűnnek a mögött, hogy Jézus szól. A szinoptikus tudósítás értelmében vett „példázat"-ok a negyedik evangéliumból teljesen hiányoznak. Pedig Jézus igéinek a negyedik evangéliumban is van képszerűsége. Azonban ezek a képek túlnőnek a fogalmak, vagy egyéb közlendők megvilágítá­sára szolgáló képeken és hasonlatokon, s az antik szakrális stílus modo­rában Jézus személye transcendens valóságának, isteni titkának a ki­fejezési formáivá válnak. Mindez arra vall, hogy a negyedik evangé­liumban nem élőszóval terjesztett gyülekezeti hagyománynak keretbe illesztésével és rögzítésével van dolgunk, hanem az evangélista, mint Krisztus történetének tanúja, saját írói célja szerint formálja elbeszé­lését. Az evangélis ta tanúbizonyságtétele Krisztusról. A negyedik evangélista mindent Krisztusról szóló tanúbizonyság­tételének a szolgálatába állít. így elsősorban elbeszélését, annak sajátos­ságait és formáit is. Csak ha erre figyelünk, világosodik meg előttünk Tanúbizonyságtételének a sajátossága és tárul fel szemeink előtt való­jában evangéliumának „spirituális" jellege. 1. Az evangélista Jézus történetét nem úgy és nem azért mondja el, hogy régmúlt eseményeket felelevenítsen, vagy hogy a gyülekezet' történeti érdeklődését kielégítse. Amit Jézus tett s ami vele történt, nem önmagában, mint esemény tart számot „érdeklődésre". A történet, főként pedig Jézus cselekedete, pontosabban Jézus csodái „jellé" válnak számára, melyeken keresztül Jézus „kinyilatkoztatja dicsőségét" (2, 11). Ilyen jel a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn, a kapernaumi királyi főember fiának meggyógyítása (4, 54), de általában minden tette (2, 23; 3, 2; 6, 2. 14. 26; 20, 30). Ezekben a jelekben tükröződik Krisztus isteni küldetése: azok jeleivé válnak annak, hogy Jézus egy az Atyával. Mert amit az Atya cselekszik, azt cselekszi hasonlóképpen a Fiú is (5, 19). így viszi véghez a munkát, melyet az Atya bízott rá, hogy azt megcselekedje (17, 4). Jézus a jelek által mutatja meg azt a dicsőségét, mely megvolt neki az Atyánál a világ teremtése előtt (17, 5). Jézus halála sem olyan esemény, melynek önmagában, mintegy a maga eseményszerűségében van meg az értelme. Értelmet az által nyer, •345

Next

/
Oldalképek
Tartalom