Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - II. Az evangélista és műve
vetíti az olvasó elé: Jézus kereszthalála tükröződik benne. A „zsidók" •eleitől fogva ugyanazzal a gyűlölettel és ellenséges indulattal szemlélik Jézust és helyezkednek vele szembe, úgyhogy a Jézus-ellenességnek éppen úgy nincsenek fokozatai, mint ahogy a tanítványok is eleitől fogva ugyanazzal a hittel és ragaszkodással, tekintenek Jézusra. De nemcsak az evangélista elbeszélésében nincsenek a történetnek fejlődési fokozatai, hanem Jézus tanításának a 'rajza is egyre ugyan a körül a központ körül kering: a Fiú tanúbizonyságot tesz az Atyáról és önmagáról. Az evangéliumnak az egész mondanivalója mintegy körben helyezkedik el a központ körül, minden, amit az evangélista mond, egyforma távolságban van a központtól, vagy helyesebben: ugyanolyan közel van a központhoz. Ε miatt az evangélium szinte egyhangúvá válik: olyan, mint egy hatalmas zenemű, amely mindig ugyanazt a témát variálja. De ugyanez az egyhangúsága az evangélium mondanivalóját fenségesen egyszerűvé is teszi. Ebben az egyszerű fenségben van az evangélium egyik főszépsége, általa ragadja meg olvasóját. Evvel függ össze és ez érteti meg velünk az evangélista fogalomalkotásának a sajátos jellegét. Egyik evangéliumnak sincsenek olyan sajátos és egymással olyan szoros kapcsolatbein levő fogalmai, mint a negyediknek. „Élet", „világosság", „igazság", „szeretet" és „[isten]ismeret" az egyik oldalon, „halál", „sötétség", „világ", „gyűlölet" és „hazugság" a másik oldalon összefüggő láncolatot alkotnak. Sőt nemcsak összefüggenek és kiegészítik egymást ezek a fogalmak, hanem végső értelmük szerint ugyanazt a valóságot jelölik meg, csak más-más oldalról, mintegy különböző vetületekben. Ennek a két fo'galomsornak is megvan, mindegyiknek a saját egy-központúsága. Az egyik sor mindig új árnyalatban ugyanarra a Krisztusra mutat és az „Én vagyok" titkának a kifejtésévé lesz, a másik pedig „a világ fejedelmé"-t (12, 31) írja körül. A negyedik evangélium gondolkodására éppen ezeknek a fogalmaknak a használata a jellemző és pedig annyival inkább, mert használatukkal az ókori keleti szakrális stílus elemeit állítja az evangélium hirdetésének a szolgálatába (1. 6, 35 értelmezését). A szakrális stílus kifejezési formáival az evangélista Krisztust úgy állítja szembe mindazzal, ami emberi életünk . egzisztenciális szükséglete, hogy az olvasó felismerje: Krisztus egyetlen és igazi életet adó Megváltónk. Krisztusban ezek a fogalmak „abszolúttá" lesznek, mert azt mondják: csak Krisztusban van élet, világosság, igazság, minden más, ami életnek, világosságnak, igazságnak látszik, csak látszik ilyennek, de Krisztushoz viszonyítva hazugsággá lesz; viszont Krisztus valóban és teljesen élet, világosság és igazság. A másik oldalon pedig „a világ fejedelme" teljesen sötétség, hazugság és halál, ő a „hazugság atyja", „embergyilkos kezdettől fogva" és „nem áll az igazságban, mert igazság nincs benne" (8, 44). A két fogalomsor nemcsak önmagában abszolút, hanem a két valóság közt az ellentét is abszolút. Az evangélista abszolút fogalmakban és abszolút ellentétekben gondolkodik: ahogy a valóságban nem ismer kiegyezést és átmenetet egyfelől az „élet", ill. „örök élet", másfelől pedig a „halál" között, úgy gondolkodása is ilyen abszolút ellentétekben mozog. Mindez azonban félreérthető volna, ha nem hangsúlyoznánk, hogy az evangélista fogalmai és kifejezési formái nem a valóság mögött lévő „eszmék", metafizikai fogalmak megjelölésére szolgálnak, hanem annak •336
