Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - II. Az evangélista és műve

arra, hogy a 21, 24-ben· ípglalt tanúbizonyságot igaznak, megbízhatónak és hitelesnek fogadjuk el. Bajosan gondolható el, hogy az a testület (vagy akár egyes keresztyének legyenek is), amely, ill. akik az evangélium végén megszólalnak, ugyanakkor, amikor a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy igazat mondanak, egyúttal olyasmit tanúsítsanak, ami nyilvánvalóan nem igaz, vagy amire nézve nem szereztek megbízható értesülést. Azok a feltevések, melyek nem János apostoltól származtatják az evangéliumot és szerzőjének valamely későbbi, egyébként ismeretlen keresztyén írót tartanak, mind kénytelenek — többékevésbbé erőszakolt magyarázattal — megtévesztőnek, hamisnak, sőt hazugnak minősíteni az evangélium végén megtalálható tanúbizonyságtételt A ,,másik" tanítvány. Fentebb már említettük, hogy a negyedik evangélium a tanít- , ványok közt Jakabot és Jánost, a Zebedeus két fiát nem említi. Annál feltűnőbb, hogy egyes nyomok és titokzatos megjelölések mégis erre a testvérpárra, különösen pedig János apostolra utalnak. Így talán Péter és András mellett Jakab és János az a másik testvérpár, mely elsőnek csatlakozott Jézushoz tanítványként s amelyre 1, 41-ben az „először", ill. „elsőnek" utal (1. 1, 41 magyarázatát). De Jánost, a „szeretett tanítványt" gyaníthatjuk abban a „másik tanítvány"-ban is, aki Péterrel együtt követi Jézust elfogatása után s mint a főpap ismerőse, bement a palotába és lehetővé tette Péternek is, hogy utána bemenjen (18, 15—16). A húsvéti történet ezt a „másik tanítványt" kimondottan azonosítja a „szeretett tanítvány"-nyal (20, 2 kk.). Az egész evangéliumhoz, annak gazdag elbeszéléstartalmához viszonyítva ezek csak kevésszámú és elszórt adatok. Általánosságban meg kell állapítanunk: az evangélista feltűnően tartózkodó János és Jakab apostolok említésében, ill. a reájuk vonatkozó utalások tekintetében. Ezt a tartózkodást valószínűleg éppen az magyarázza, hogy maga a szerző rejtőzik el ilyen titokzatosan evangéliumában, és csak úgy utal magára, mint ahogy Márk is csak egy titokzatos rövid mondattal utal önmagára (v. ö. Márk 14, 51—52). Az evangélista nem személyes visszaemlékezéseit közli evangéliumában, hanem „tanúbizonyságot" tesz s tanúbizonyságával nem akar, külön hangot, mintegy az egész kórustól független áriát képviselni, hanem ellenkezőleg, minden igyekezete az, hogy hangja és tanúbizonyságtétele beleolvadjon az egész gyülekezet Krisztust dicsőítő és őt imádó sokszínű és mégis egy melódiájú dicséretébe. Az evangélista az óegyházi hagyományban. A negyedik evangélium használatának a nyomaival már igen korán találkozunk, — talán már Ignatios antiochiai püspök 110 táján írt leveleiben, hasonlóan egy ugyancsak a 2. század elejéről származó újonnan felfedezett, de egyébként ismeretlen apokrif evangélium töredékében.

171 Ettől fogva szakadatlanul megállapítható az egyházi íróknál a negyedik evangélium használata. "1 Β e 11 and S k e a t : Fragments of an Unknown Gospel, London, 1935, kül. 34 k. lpk. V. ö. Κ a r η e r : Egy újonnan felfedezett evangéliumtöredék („Evangélium, magyarság", 1942. 81. k. lpk.). •329