Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

ölni (ν. ö. 7, 19; 8, 37—40; 10, 32). Ennek a gyilkos szándéknak a gyökere a hitetlenség, az, hogy „igéje nem talál helyet" ellenfeleiben (8, 37). Ezzel a zsidók annak a fiaivá válnak, aki „embergyilkos volt kezdettől fogva" (8, 40). Most Jézus ellenfelei elérik céljukat, s amit akarnak, az beteljesedik az emberi gonoszság, kegyetlenség, sőt a hitványság és alávalóság (v. ö. 18, 22) tombolása közepette. Azonban Jézus sorsának a mélypontja sem válik a sötétség hatalmainak a diadalává, ellenkezőleg, mindez az ő dicsőségének az órája. Amit ellenfelei terveznek s amit keresztül is visznek, az mind tehetetlen lázadás Isten ellen s e lázadás tehetetlenségét legjobban az mutatja, hogy akaratuk ellenére is kénytelenek — gonosz cselekedeteikkel is, mint pl. Jézus megcsúfolása, vagy a keresztre akasztott titulus — szőni Krisztus isteni dicsőségének a palástját. A bűnnek a hatalma éppen akkor törik meg, amikor látszólag diadalmaskodik. Ebben az összefüggésben rá kell mutatni arra is, hogy az evangélista nem ok nélkül állítja Jézus pőrének a középpontjába a Pilátus előtt lefolyt kihallgatást. Krisztus — az evangélium ügye — szembekerül a világi hatalommal, a felsőbbséggel. Ebben a vonatkozásban is áll: „A világosság eljött a világra, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert cselekedeteik gonoszak voltak" (3, 19). A világosságnak a harca a sötétséggel nem korlátozódik az egyes ember lelki világára, nem is marad meg az emberek közötti viszony magánjellegű kapcsolatainak a területén, hanem kitör onnét és belevonja a harcba e világnak a legfőbb rendező hatalmát, a felsőbbséget és az államhatalmat is. Az evangélista elbeszélésével arra mutat rá, hogy a felsőbbség, — minden Jézus ügye iránt tanúsított emberi jóindulata és igazságszeretete ellenére is (v. ö. 18, 38; 19, 4—6) — az Isten-ellenes hatalmak szolgálatába szegődik, ha elutasítja Krisztus igényét és kinyilatkoztatását. De a szenvedéstörténetben nemcsak Krisztusnak a világhoz és ellenfeleihez való viszonya világosodik meg, hanem a tanítványokhoz való viszonya is. A tanítvány ugyan az első fellángolásban kardot ránt Krisztus védelmében (18, 10), azonban mégis megtagadja Mesterét (18, 15—23). Az evangélista hallgat arról, hogy a tanítványok megfutamodnak és elszélednek. Egyedül Jézus anyja, néhány asszony és „a tanítvány, akit szeretett", áll ott a kereszt tövében .(19, 25). A tanítványok — s velük a gyülekezet, az Egyház, — Krisztus megtagadásával egy sorba kerültek a világgal, — nincs már, különbség a „zsidók" és a tanítványok között. De a gyülekezet minden bűne ellenére mégis ott áll Krisztus keresztjének a tövében, nem a maga erejéből, hanem mert Krisztus szerette mindvégig (13, 1) és mert Krisztus „tartotta meg" őket (17, 12). A tanítványokért, Egyházáért szenteli oda magát áldozatul, hogy Isten „megszentelje őket az igazságban" (17, 17—19). Ezeknek a tanítványoknak adja Lelkét és küldi el őket, miként az Atya küldte őt (20, 21—22). Ennek ellenére is ott vannak a tanítványok közt a hitetlenkedők: Jézus mégsem taszítja el magától Tamást sem. De minden időre, minden tanítványnak szól a biztatás: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!" (20, 29). •322