Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

netek arról tanúskodnak, hogy Mária és a tanítványok éppen úgy mint Tamás, akkor hittek a húsvéti hírnek, amikor „láttak", mikor megjelent nekik a Feltámadott. De Jézus Tamásnak éppen úgy, mint a többi tanítványnak — és az első tanítványokkal együtt az „örök Tanítvány"-nak — azt üzeni: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!" Bizonyára kegyelem az, ha Krisztus a tanítványt csodára méltatja, mint az első húsvéti tanítványokat. Azonban az eleven hitnek az igazi sajátossága az, hogjf nem követel csodát és nem veszti el erejét akkor sem, amikor nem tud tapasztalatokra támaszkodni vagy a kísértések órájában látomásokkal, tapasztalatokkal és csodákkal érvelni. Krisztus kegyelmének a titka az, hogy nemcsak a csoda és „tapasztalás", hanem az ige erejével is ébreszt bennünk hitet. így leszünk olyan tanítványok, akik „Istentől nyernek oktatást." Mert tanítványnak lenni, Krisztusban hinni, Krisztushoz' menni éppen azt jelenti: „hallani és tanulni az Atyától", hallani az igét, azt tanulni és elfogadni (v. ö. 6, 45). Az első tanítványok abban a kegyelemben részesültek, hogy látták a csodát, a feltámadott Urat. De nem kisebb az a kegyelem sem, mely által Isten szól hozzáhk és igéjével -„tanít" minket, a késő tanítványokat hitre. 20, 30—31: Az evangélium befejezése. Sok más jelet is cselekedett Jézus tanítványai szemeláttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia és hogy ezt hívén, életetek legyen az 5 nevében. Ezeket a sorokat az evangélista nyilván műve lezárásául írta. Egyfelől kifejezésre juttatja azt, hogy írásában sok jelet, melyet Jézus tanítványai előtt tett, nem mond el: mintegy csak szemelvényeket ad. Szokásos fordulat az, ha valamely író kifejezést ad annak, hogy könyvének hőséről még sokkal több dolgot is el lehetett volna mondani.

139 Itt azonban nem csupán ilyen, antik írói szokásokra emlékeztető szólamról van szó, hanem kifejezésre jut benne egyfelől az, hogy az evangélista sok, a gyülekezetben már ismert elbeszélést nem jegyez fel, mert azt már mások (más evangélisták) feljegyezték: könyve tehát csak kiegészítés akar lenni a többi evangéliumhoz. Másfelől pedig annak, amit leírt, sajátos célja van: hitet akar ébreszteni azokban, akiknek könyve szól. Ami e könyvben található: „megíratott". Ugyanezt a kifejezést alkalmazza az Újszövetség akkor, amikor az Ószövetségből a kinyilatkoztatott igét idézi. Jézus jelei, az igék, melyeket szólott s melyeket az evangélista írásában feljegyzett, írássá lesznek, Isten kinyilatkoztatott igéjévé s akik azt hittel fogadják, azoknak élete, örök élete van — nem azért, mert a betűnek hisznek, hanem mert a betű által maga Krisztus szól Egyházához, s Ö általa, Ő benne, vagy ahogyan az evangélista teljesebb hangzású kifejezéssel mondja: „az Ö nevében" életet nyernek. 139 V. ö. pl. I. Makk. 9, 22: „Júdás egyéb dolgait, háborúit és hőstetteit, melyeket véghezvitt, továbbá az ő szellemi nagyságát nem jegyezték fel, pedig mindez fölötte sok volt". Hasonlóan mondja Jéz. Sir. 43, 27, a természet csodáinak láttán Istent dicsőítve: „Sokat lehetne még elmondani és mégsem jutnánk a végére . . ." t 30. 31. 30. 31. •267