Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

26. 27. 28. 29. Salómé, János anyja állott. Ebben az esetben az evangélista „szerénysége" vagy talán helyesebben személyes érdekeltsége lehetne az oka annak, hogy e két asszonynak a nevét nem említi. Máriáról, Klópás feleségéről nem tudunk semmit, egyes magyarázók hajlandók azonosítani a Márk 15, 40-ben említett Máriával „a kis Jakab anyjá"-val. Ez azonban csak abban az esetben volna lehetséges, ha Klópás azonos volna Alfeussal, aki Márk 3, 18; Mát. 10, 3; Luk. 6, 15; Csel. 1, 13 szerint Jakab atyja volt. Jézusról az evangélista úgy mondja, hogy „mindvégig" szerette övéit (13, 1). Ennek a szeretetnek a megnyilatkozása, hogy most még a halálos vergődés szörnyű kínjai közt utolsó erejével gondoskodik anyjáról. Mint 2, 4-ben, itt is „asszony"-nak szólítja: mint ott, itt is félretolja ez a megszólítás a bizalmas családi kapcsolatokat s mégis a halál partján álló Krisztus isteni szeretetének gazdagságával gondoskodik anyjáról. Rövid tömör szóval, mintegy teremtő isteni hatalommal fiává teszi a szeretett tanítványt anyjának s Máriát anyjául rendeli a szeretett tanítványnak. Alig lehet e tudósítást másként érteni, mint a személyes visszaemlékezésnek szavakban szegény, de mélységes és alázatos hálával és örömmel telt megnyilatkozását: „attól az órától fogva a tanítvány befogadta Máriát házába". Jézus ekkor „tudta, hogy minden elvégeztetett", a görög kifejezésben az is benne van, hogy minden „céljához ért". Az evangélista az evangéliumi elbeszélés folyamán ismételten kiemelte, hogy Jézus maga alakította sorsát, maga adta oda életét, az Atya iránti engedelmességben vállalta a keresztet. így lesz az a neki szánt gyalázat helyett az isteni dicsőség megnyilatkozásává. Ez a dicsőség mutatkozik meg abban is, hogy beteljesedik az írás. Ezt hangsúlyozta az evangélista, amikor Jézus ruháinak a felosztásáról és kisorsolásáról'volt szó. Erre mutat rá az utolsó jelenetnél is. Jézus szól, „hogy beteljesedjék az Írás". A görög kifejezés ezen a helyen eltér a szokásostól, mely az írás beteljesedésére szokott utalni. Az itt alkalmazott kifejezésben benne van az a jelentés is: „hogy elérje célját az Írás". Egyfelől az Írás mintegy „üres" addig, amíg meg nem „telik" azzal a tartalommal, mely neki értelmet ad s melyben valósággá lesz az, amit a szavak mondanak. Másfelől pedig az írás akkor éri el célját, amikor a fentebbi értelemben „beteljesedik". Jézus szomjúságának az iszonyú kínjára céloz az írás, amikor a meggyötört igaz embernek a szomjúságáról ír (Zsolt. 69, 22 és 22, 16). Amit az evangélista ír, azt nem szabad úgy érteni, mintha szerinte Jézus nem szenvedte volna valóban a szomjúságnak a rendkívül gyötrő kínját, melytől a keresztre feszítettek borzalmasan szoktak szenvedni, s mintha Jézus talán csak azért panaszkodott volna szomjúságról, hogy így beteljesedjék az írás. Hiszen éppen a negyedik evangélista hangsúlyozza ismételten azokat a mozzanatokat Jézus életében, melyek igazi embervoltára mutatnak. Amit az evangélista ki akar fejezni, az, hogy Jézus szenvedésének, halálának látszólag egészen mellékes mozzanataiban is Isten akarata teljesedik be, az az isteni akarat, melyről az írás tesz bizonyságot. Hogy Jézus kínját enyhítsék, egy szivacsot megtöltenek „ecet"-tel, melyet a katonák tartanak készenlétben, és azt izsópszárra tűzve viszik Jézus ajakához. A szinoptikus tudósítás úgy mondja, hogy a szivacsot nádszálra tűzték és úgy vitték Jézus ajakához (v. ö. Márk 15, 36; Mát. 27, 48; Luk. 23, 36). Hogy miért változtatta még a negyedik evangélista ezt a tudósítást, nem tudjuk. A izsópot bizonyos kultikus tisztulási szertar•252