Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
19, 1. 2. 3. 4. 5. el a római fennhatóságot a zsidók felett, lázadókként szervezkedtek és állandóan nyugtalanították a római hatóságokat. A zelótizmus a farizeusi kegyességnek egyik mellékhajtása volt, igen erőteljes volt benne a messiási reménység, amelyet elsősorban a népnek a római fennhatóság alól való felszabadításaként értelmezett. A zelóták a rómaiak elleni harcban sokszor rablókká 12 3 lettek, de a római hatóság sem tekintette őket tisztára rablóknak és útonállóknak, hanem politikai lázadóknak. Ezért is büntette őket keresztrefeszítéssel. Barabbást a szinoptikus tudósítás kapcsolatba hozza a messiási mozgalmakkal, amikor őt „lázadó"-nak mondja (Márk 15, 7, v. ö. Luk. 23, 19). Pilátus Jézust egy sorba állítja a zelóta zendülőkkel, aminthogy .ilyenként is végeztette ki Jézust. A zsidóság ezt az egymásmellé állítást olyan értelemben fogadja el, hogy Barabbást választja. De ezzel nemcsak Jézus, hanem a zsidóság sorsa is eldőlt. Mert ebben a döntésben benne foglaltatik, hogy a' zsidóság a messiási várakozásnak azt a formáját teszi magáévá, melyet a zelóták mozgalma képvisel. Ez a mozgalom robbantotta ki Kr. u. 66 táján a palesztinai háborút, amelyben elpusztult a palesztinai zsidóság, maradékai pedig hontalanokká lettek. Jeruzsálemnek a sorsa is akkor pecsételődött meg, amikor, vezetőinek a sugallatára (v. ö. Márk 15, 6; Mát. 27, 20) a nép Jézust a keresztre juttatta. Ennek a döntésnek a jelentőségét nemcsak Máté hangsúlyozta (v. ö. Mát. 27, 25), hanem éppen úgy felismerte és jelezte a negyedik evangélista is, amikor egy rövid mondattal utalt arra, hogy „Barabbás rabló volt". A szinoptikus hagyomány szerint Jézust Pilátus akkor ostoroztatta meg, amikor már kimondotta fölötte a halálos ítéletet. E szerint a tudósítás szerint a megostoroztatás a kimondott ítélethez tartozott hozzá. A negyedik evangélista szerint Pilátus Jézust még az ítélet kimondása előtt ostoroztatta meg: a római helytartó ezzel kedvében akart járni a vádlóknak, hogy mintegy kielégítve őket e büntetéssel, Jézust elbocsáthassa. A megostoroztatáshoz csatlakozik Jézus megcsúfolása. A töviskoronás, bíborköpenybe burkolt, megostorozott Krisztus durva katonák játékszerévé lesz, akik benne „a zsidók királyát" s ezzel együtt magát a messiási reménységet teszik csúffá. Tudjuk, hogy a Kr. u. 1. században időnként igen erős volt a római birodalomban a zsidóellenes hangulat s ez az „antiszemitizmus" helyenként erős kilengésekben robbant ki. Lehet, hogy Jézus megcsúfolása és kigúnyolása, a messiási reményeknek ez a szégyenletes csúffá tétele is ilyen zsidóellenes hangulat megnyilatkozása a római katonáknál. Az evangélista évtizedek multán is fájdalommal és mély megszégyenüléssel gondol arra, hogyan szolgáltatta ki magát az egész nép Jézus iránti gyűlöletében a pogányoknak s tette lehetővé legszentebb reménységeinek ezt a szörnyű kicsúfolását. Pilátus a megostorozott és csúffá tett Jézust azzal mutatja meg vádlóinak, hogy ők maguk is lássák meg: nem találta vétkesnek. Ekkor mondja Pilátus a híressé lett, költők által felhasznált, festők által témául választott szavakat: „íme, az ember!" Felcsendül bennük a megvetés és a gúny: A rajongó, királyi palástba öltözött, de elbukott, tehetetlen ember! De megszólal bennük a megvetéssel együtt talán a 123 Adott esetben nem kímélték saját honfitársaikat, ill. a zsidókat sem. Jézus az irgalmas samaritánusról szóló példázatban talán nem ok nélkül mondja ugyanezzel a szóval ,,rablók"-nak azokat, akiknek a kezébe a példázatbeli utas esett: talán ezeknél a rablóknál is zelótákra kell gondolni (Luk. 10, 30). •246
