Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
i ] 6. ] 1 7. ; 8. i ( ] i 1 ] ^ i ( 9. 1 1 í i 10. ] ] i 11. < ] ( i c ] 1 i ] c ] < ! i jus". 10 9 Azonban amikor Krisztus megismerteti magát, ez egyúttal azt -s jelenti, hogy ..kinyilatkoztatja" magát, megmutatja isteni dicsőségét, így áttüzesedik a látszólag egyszerű „Én vagyok!" és kiragyog belőle Jézus titokzatos isteni neve: „Én vagyok!" (v. ö. 8, 24 magyarázatát!), lúdásnak, az árulónak e szerint az elbeszélés szerint semmi szerepe sincs Jézus felismerésében, csak ott van az elfogatásra küldött szakaszban. Amikor azonban Jézus kinyilatkoztatja magát, isteni fenségének az ereje így megdöbbenti ellenfeleit, hogy „visszahúzódnak", meghátrálnak „és a földre esnek". De Jézus ismét kérdést tesz fel, megismétli feleletül, amit már mondott s egyúttal hozzáteszi: „Ezért, ha engemet kerestek, engedjétek ezeket távozni!" Jézus fölényesen ura a helyzetnek annyira, logy szinte utasításszerűen mondja ezt ellenfeleinek. S azok nyilván itat engednek a tanítványoknak. Máskor a római katonaság a zendülőklek nemcsak a vezetőit fogta el, hanem a vezetőkkel együtt igyekezett nindazokat is hatalmába keríteni, akik őket támogatták, vagy velük /oltak. Sokszor feltűnt már a magyarázóknak, — de talán már az első gyülekezeteknek is, — hogy a tanítványokat nem fogták el Jézussal együtt. Ennek — a negyedik evangélista szerint — csak egy magyarázata van: Jézus védte őket. Jézus isteni hatalmának a bizonysága, logy így beteljesíti igéjét. Az az ige, melyre itt az evangélista hivatkozik, 6, 39 és 17, 12. Mindkét esetben arról van szó, hogy Krisztus megmenti az övéit a kárhozatból. Az evangélista itt ezt az igét arra alkalmazza, hogy Jézus tanítványait ellenfelei kezéből menti meg: megmenti őket, hogy teljesíthessék küldetésüket. Jézus elfogatása közben egy zavaró mozzanat is történt. A szinoptikusok is elmondják, hogy a jelenlevők közül valaki kardot rántott, megütötte, vagy inkább megsebesítette „a főpap rabszolgáját" és levágta a fülét. Már Lukács jelzi, hogy az illető a szolga jobb fülét vágta le. Ugyanezt mondja a negyedik evangélista is s kiegészíti a tudósítást azzal, hogy aki kardot rántott, az Péter volt, a szolgát pedig Málkusnak 11 0 hívták. Hogy mi adott okot erre az eseményre: Péter védeni akarta-e a Mestert és saját hirtelen indulatától elragadtatva rántott-e kardot, vagy pedig talán a templomőrök tettek kísérletet a tanítványok elfogására és Péter védekezni próbált, — minderről az evangéliumból lem tudunk meg semmit. Csak annyi nyilvánvaló, hogy Jézus visszautasítja Péter kísérletét azzal a megokolással: „Avagy ne igyam-e ki a kelyriet, melyet az Atya nyújtott nekem?" A „harae kelyhe" már az Ószövet;égből ismert kép a szenvedés számára, így pl. Ézs. 51,17. 22; Zsolt. 75. 9; Ezék. 23, 33 v. ö. Jel. 16, 19 s így a késői zsidóságban a „kehely" közkeletű képpé válik a „sors" számára. Jézus ellenkezés nélkül, engedelmesen vállalja a sorsot, melyet neki isteni küldetése hoz. Ebben a küldetésben védi tanítványait is. Ennek a védelemnek van ereje, míg Pétert eleitől fogva tehetetlenségre kárhoztatja hirtelen felbuzdulásának meggondolatlan engedetlensége. A tanítványok szétszóródását a negyedik evangélista nem említi küön: azt már 16, 32-ben megjövendölte Jézus. Jézus elfogatásának a története az elsőtől az utolsó betűig mind 109 A görög szöveg pontosan a „nazoraeus" Jézust említi, úgy. ahogyan Jézust Mát. 2,23; 26.71; Luk. 18,37 és különösen sokszor Csel. nevezi (v. ö. Karner: Máté varig. 11. lap). Azonban már az evangélista is valószínűleg ,,Názáreti"-nek értette ezt i nevet. no Málkus az araboknál többször kimutatható név; lehet, hogy a főpap rabszolgája s arab (nabataeus) származású volt. •236
