Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

• Júdás eltávozott a tanítványi körből, odakünn éjszaka, sötétség van és a sötétség hatalmai elszánt, döntő csapásra készülnek Krisztus és tanítványai ellen. Ez nemcsak egy elmúlt történeti pillanat helyzete, melyet az evangélista visszaidéz emlékezetébe és mint emléket állít oda olvasói elé, hanem egyúttal valóságfelismerés is: annak a helyzetnek a képe, mely Krisztust és a tanítványt ebben a világban, ill. a világhoz való viszonyban jellemzi. Mert Krisztus — a sötétség hatalmainak az előtörése ellenére — világosságként ragyog tanítványai előtt és igéjével vértezi fel őket a bűn és sötétség hatalmai ellen folytatandó küzdelemre. „Most dicsőült meg az Embernek Fia" — mondja Jézus, amikor Júdás eltávozott a tanítványok köréből. Jézus megdicsőülése isteni dicsőségének a kinyilvánítása. Ez az isteni dicsősége pedig már szenvedésében is megnyilatkozik, mert szenvedésével viszi véghez a megváltás művét. Jézus a kereszten, szenvedésével mutatja meg igazán, hogy kicsoda: az Isten küldötte Megváltó, aki békességet szerez az Atyával a bűne miatt Istennel meghasonlott embernek. Amikor Jézus Júdást eltávolította a tanítványi körből s felszólította, hogy hamar vigye keresztül szándékát, akkor, ő maga indítja el szenvedését s így megdicsőülését. A megdicsőülés e pillanatában, „most" összefoglalódik mult és jövendő, azért mutat a következő vers a jövendőre („megdicsőíti majd"). De Krisztus megdicsőülése nem önmagáért van: benne és általa maga Isten dicsőül meg. A zsidó messiási reménynek egyik legjellemzőbb emléke, a Kr. e. 60. táján keletkezett „Salamon zsoltárai" 17, 30 azt mondja a messiásról: „Nyilvánosan megdicsőíti majd az Urat [t. i. Istent] az egész világ színe előtt". Most, Krisztus szenvedésében ez beteljesedik. Istent Krisztus azáltal dicsőíti meg, hogy kinyilatkoztatja őt, nyilvánvalóvá teszi örökkévaló dicsőségét, mellyel uralkodik ítél, büntet és kegyelmet, életet ajándékoz. Ebben az isteni dicsőségben részesedik Krisztus is, amikor Isten megdicsőíti őt „ő magában", azaz megdicsőíti őt halála és feltámadása által. Krisztus egész valója fölött ott ragyog elejétől végig az ige: „mi láttuk az ő dicsőségét". De e versek kiváltképpen is mintegy feliratul kívánkoznak a szenvedéstörténet fejezetei fölé: „Most dicsőült meg az Embernek Fia". Megdicsőült úgy, hogy kinyilvánította az Atya dicsőségét és maga is részestársává lett az Atya dicsőségének. Jézus most tanítványaihoz fordul avval a bizalmas megszólítással, mellyel a tanító szólítja növendékeit: „Gyermekeim!" (v. ö. I. Ján. 2, 1 kk.; 3, 7. 18; stb.) Nekik jelenti be szenvedését: már nem lesz velük sokáig és keresni fogják őt. Utal az ellenfeleihez intézett szavára is, v. ö. 7, 34; 8, 21, hogy nem követhetik őt oda, ahova megy: Jézus szenvedése, halála a tanítványt is ugyanabba a helyzetbe hozza, mint volt a zsidóság: a tanítvány is várja az eljövendő Messiást. De a tanítvány várása mégis más: ennek a várásnak ígérete van, noha ez az ígéret sem más, mint részesedés Jézus sorsában: szenvedés és mártírium. „Most még nem követhetsz, de később majd követsz!" — mondja Jézus Péternek. A szenvedés és mártírium azonban a tanítvány számára éppen úgy „megdicsőülés" és út Isten dicsőségébe, mint ahogy Jézus is szenvedése által dicsőül meg. Ez a tanítványi sors is isteni ajándék, nem a tanítvány hősi elszántságának az eredménye. Hiába fogadkozik Péter: „Az életemet adom érted!" A kegyetlen valóság az, hogy a hősi indulat elbukik, amikor elérkezik a kísértés és megpróbáltatás órája: Péter megtagadja Urát és Mesterét. 31. 32. 33. 36. 37. 38. 10* 195