Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

feküsznek (v. ö. 13, 12. 22. 25. 28). Hiányzik az elbeszélésből az úrvacsora szereztetésének a története is, mely a szinoptikusoknál az utolsó vacsoráról szóló elbeszélésnek egyik legjellegzetesebb alkatrésze. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a negyedik evangélista e történettel ugyanannak a vacsorának az eseményeit írja le, mint a szinoptikusok.

82 Erre mutat főként a kétféle elbeszélésnek a közös anyaga (pl. az áruló megjelölése.) A húsvét ünnepére való utalás határozza meg a következő elbeszélés időpontját és jelentőségét Jézus történetében. Ehhez a meghatározáshoz kapcsolódik hozzá egy másik, nem kevésbbé fontos mozzanatra való hivatkozás is: „Jézus tudta, hogy elérkezett órája". Mint egyebütt is, úgy itt a szenvedéstörténet küszöbén is kiemeli az evangélista, hogy Jézust nem ellenfeleinek a cselszövése keríti hatalmába, nem foglya a vak sorsnak, hanem ő maga tartja kezében sorsát és alakítja azt Isten iránti engedelmességben. így érkezik el az ő „órája", t. i. az Istentől rendelt óra és időpont, amikor Isten kinyilatkoztatja magát és elvégzi üdvösséget szerző cselekedetét. Ezt az órát, ill. Istennek az üdvösséget jelző cselekedetét írja körül az evangélista azzal, hogy elérkezett az idő, amikor Jézus „átmegy e világból az Atyához". Jézusnak az Atyához menetele nemcsak az ő személyszerinti megdicsőülése, hanem egyúttal a váltság művének a teljességre jutása is. A váltságnak ezt a művét jelöli meg az evangélista egy másik szempontból, amikor Jézus szeretetére utal. A „szeretet" újszövetségi értelemben a bűnöshöz lehajló, érte önmagát odaadó, önfeláldozó és ebben az áldozatban megmentő, vagy ahogyan mondani szoktuk, „megváltó szeretet". Ebben az értelemben a szeretet nem spontán érzelem (ahogyan a modern ember gondolni szokta), hanem tett, cselekedet s éppen annak a megsegítésére, sőt megmentésére irányul, aki saját személyes tulajdonságaival vagy személyi értékével nem tudja felkelteni részvétünket, segítő készségünket: éppen ezért ez a szeretet a szó legszorosabb értelmében áldozatot követel, az önfeláldozásban nyilatkozik meg. így, ilyen „megváltó szeretet"-tel szereti Jézus „az övéit, akik e világon vannak", szereti azokat, akiket neki az Atya tulajdonul adott, de erre a szeretetre rá nem szolgáltak, azt meg nem érdemelték, mert hiszen ,,e világban vannak". Ez pedig azt jelenti hogy e világ hatalmában tartja őket és bűnével, Istentől elszakadt, sőt Isten ellen lázadó önösségével átjárta őket. Ezeket szereti Jézus „mindvégig, tökéletesen". A görög szöveg egy szóval fejezi ki ezt a magyarban csaik két szóval kifejezhető s két mozzanatot magában foglaló fogalmat. Jézus „mindvégig" folytonosan, sőt örökké szeret, vagy is úgy, hogy a megváltás művének a beteljesedéséig minden cselekedete szeretet. És „tökéletesen" szeret, cselekedete teljesen, hiánytalanul, tökéletesen szeretet. A húsvétot, ill. — a negyedik evangélista időrendje szerint — a niszán 14-ét, a páskabárányok levágását megelőző napon este „vacsora volt": ezt mondja el a következő elbeszélés. Ékkor „az ördög már szívébe sugallta" Júdás Iskáriótesnek, hogy „árulja el", szolgáltassa ki Jézust ellenfeleinek. Júdásnak az ördög sugallja a cselekedetet, az ördög, aki „gyilkos kezdettől fogva" és egész valója szerint „hazug" 82 E különbségek összefüggésben vannak avval, hogy a szinoptikusok szerint Jézus halálának napja niszán 15-ére, a negyedik evangélista szerint pedig niszán 14-ére esett. Ehhez a különbséghez v. ö. a Függelékben „a negyedik evangélium és a szinoptikusok" c. fejezetet. •187