Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
21. 22. 23. 24. 25. Bizonyára nem véletlen, hogy az evangélista ezt közvetlenül a farizeusoknak az után a szemrehányás • után jegyzi fél, hogy ,az egész világ őhozzá [t. i. Jézushoz] csatlakozik" (12, 19). A görögök a „galileai Betsaidából" való Fülöpnek szólnak. Betsaida már a Jordán keleti partján feküdt, ott, ahol a Jordán a Genezáret tavába torkollik. Így tulajdonképpen nem tartozott Galileához, hanem Fülöp negyedes fejedelem joghatósága alatt volt. Azonban a Jordán csak Heródes Agrippa idején (Kr. e. 4—Kr. u. 39) volt politikai határ s könnyen lehet, hogy a betsaida-iakat az első században a galileabeliekhez számították. Fülöp (v. ö. 1, 43—48; 6, 5—7) azután Andrásnak szól s ketten mennek Jézushoz. Fülöp és András a tizenkettő szűkebb tanítványi körében az a két tanítvány, akiket az evangéliumok csak a görög nevükön említenek. Lehet, hogy olyan környezetből származtak, ahol már gyermekkoruk óta tanultak görögül és volt érintkezésük görögökkel. Ez tenné érthetővé, hogy a görögök hozzájuk fordulnak. A pogány görögök kérése nyilván rendkívüli jelenség, különösen ha arra gondolunk, hogy a zsidóság az evangélista tudósítása szerint mennyire elzárkózik Jézussal szemben. Ezekben a görögökben mintegy feltárul Jézus előtt a pogány világ kapuja és csírájában jelentkezik, ami utóbb döntő fordulattá lett, hogy t. i. a pogányok hittel fogadják Jézust ugyanakkor, amikor a zsidók hitetlenül kétkednek vagy kereken elvetik őt. Ezért érkezik el ebben a pillanatban Jézus „megdicsőülésének az órája". Erről az óráról már ismételten volt szó az evangéliumban (v. ö. 2, 4; 7, 6, 30; 8, 20). De ez csak most érkezett el, mert most teljesedik be Jézus küldetése s most nyilatkoztatja ki az Atya Jézus küldetésében önmagát a maga teljes dicsőségével. Éppen ezért ez az óra az „Ember Fia" megdicsőülését mutatja: nem az ember Jézus „dicsőül meg", — ez azt jelentené, hogy Jézus önhatalmúlag ragad magához olyasmit, ami őt nem illeti meg. Az „Ember Fia", vagyis Istennek a küldötte dicsőül meg, az, akiben minden ígéret beteljesedik s aki éppen ezeknek az ígéreteknek a valóra váltásával nyilatkoztatja ki az Atyát. Hogy a megdicsőülés órája mit jelent, azt Jézus a gabonaszem példájával világítja meg. A gabonaszemben van magában is élet. Azonban rendeltetését csak akkor teljesíti, ha elvetik a földbe s ott „elhal": csak így .,hoz sok termést" (v. ö. I. Kor. 15, 36). Az Ember Fia sem teljesíti isteni küldetését, ha egyedül marad. Mert küldetése éppen az, hogy sok gyümölcsöt teremjen, vagyis gyülekezetet szerezzen. A gyülekezetben dicsőül meg Krisztus műve, a gyülekezetben válik valóra az isteni dicsőség, melyet az Atya a Fiúban kinyilatkoztat. Krisztus egész élete, mindaz, amit cselekszik és hirdet, tanít, magvetés. Ez a magvetés pedig halálában teljesedik ki, ekkor adja magát úgy oda, olyan teljesen és annyira végképpen, hogy a „gabonaszem, elhal" és művének magvetése elkezd teremni. A gyümölcsöt tanítványai (v. ö. 4, 37—38), azután a gyülekezet aratja le. Krisztus így jeleníti meg önmagában azt, amit hirdet: „Aki szereti életét, elveszti azt, de aki gyűlöli életét e világon, megőrzi azt az örök élet számára". Ezt az igét a szinoptikus evangéliumok is közlik (v. ö. Márk 8, 35; Mát. 16, 25; Luk. 9, 24; Mát. 10, 39; Luk. 17, 33): nyilván Jézusnak azok közé a szavai közé tartozott, amelyek a legerősebben maradtak meg a tanítványok emlékezetében. Jézus talán nem. is egyszer, hanem többször is hangsúlyozta és különféle összefüggésekben alkalmazta, amit evvel az igével hirdetni akart. A szinoptikus tudósítás szerint ez az ige azt mutatja •176
