Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

23. 24. 25. 26. ünnepelték nyolc napon keresztül annak emlékére, hogy az Antiochos Epiphanes által megszentségtelenített templomot Makkabeus Júdás megtisztítva Kr. e. 165. kiszlev (= december) 25-én szentelte fel újból; v. ö. I. Makk. 4, 47—58. Ettől fogva a templomszentelés minden évfordulóját örömünneppel ünnepelték meg. Josephus ezt az ünnepet a „világosságok" ünnepének nevezi, ami nyilván összefügg azzal a szokással, hogy az ünnep rendje szerint az ünnepnapokon emelkedő vagy fogyó számban minden nap eggyel több, illetve eggyel kevesebb gyertyát gyújtottak. Az evangélista megemlíti, hogy „tél volt": talán a hidegebb, zordabb időjárásra akar ezzel utalni. Jézus a templom körzetének abban az oszlopcsarnokában jár fel s alá, melyet Salamonról neveztek el. Ez a csarnok a jeruzsálemi templom-hegy keleti oldalán feküdt, szemben a tulajdonképpeni templom-épülettel és az oltárral. Mint fedett épület, télen jó védelmet nyújtott a hideg keleti szél ellen. A templomhoz tartozó építmények közül Heródes és utóbb Agrippa idején egyedül ezt nem építették újjá, mivel — Josephus szerint — még Salamon idejéből származott volna (Jos. ant. XX, 9, 7; VIII, 3, 9; XV, 11, 3). Később az első keresztyének is gyülekező helyül használták (Csel. 3, 11; 5, 12). Itt, a Salamon-csarnokában fogják körül a zsidók Jézust és intéznek kérdést hozzá, hogy döntés elé állítsák, illetve a maguk véleménye szerint színvallásra bírják. Azt kívánják, hogy Jézus „nyíltan", „teljes őszinteséggel" mondja meg, ő-e a Krisztus, az Isten küldötte szabadító, az Ószövetségben megígért messiás. Jézus erre a kérdésre nem adhat más választ, mint hogy utal régebbi beszédeire: „Megmondottam nektek, de ti nem hisztek!"- Ennél az utalásnál nem annyira a samáriai asszony (4, 26) és a vakon született (9, 37) előtt tett megnyilatkozásokra kell gondolni, mint inkább bizonyságtételeire, melyekkel önmagáról, küldetéséről, az Atyával való egységéről tett bizonyságot. Ezt azonban hallgatói nem értették meg, mivel nem hisznek: látván nem látnak, hallván nem hallanak. Jézusról nemcsak igéje, hanem cselekedetei is bizonyságot tesznek, mert ezeket „az Atya nevében", vagyis az Atyával való egységben, az Atyától küldetve és az Atya által neki adott hatalommal cselekszi. Ezek a cselekedetek világos feleletet adnak a zsidók kérdésére. De ők ennek a feleletnek nem hisznek s így nem hisznek Jézusnak sem. Pedig a Jézus cselekedeteiben rejlő bizonyságtételt éppen azoknak kell felismerniük, akik az Isten „népe", hiszen Krisztus az Atyának, az Istennek a nevében s az ő megbízásából viszi azokat véghez. Isten népe a zsoltárköltővel vallja: „Az TJr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőjének juhai vagyunk" (Zsolt. 100, 3; v. ö. 79, 13; 95, 7). Az ő „legelőjének juhai" kell, hogy felismerjék cselekedeteiből az Isten küldötte Krisztust, aki „legeltet az Űrnak erejével, az Űrnak, az ő fenséges Istenének nevével" (Mikeás 5, 4). „De ti nem hisztek, — mondja Krisztus a zsidóknak, — mert nem vagytok'az én juhaim közül valók". A cselekedetekkel, melyeket az Atya nevében visz véghez s melyek róla, mint a Krisztusról tesznek tanúbizonyságot, hívja a Pásztor-Messiás az ő „juhait" és ébreszt hitet bennük. Azonban a zsidók nem hisznek. „Ha ti nem követtek engem, — így írja körül Chrysostomus Jézus szavait, — ez nem azért van, mert én nem vagyok pásztor, hanem azért, mert ti nem vagytok az én juhaim". Ahogyan Jézus már hangsúlyozta, csak az „mehet hozzá", azaz tud őbenne hinni, •152